Hamvas

Hamvas Béláról nem érdemes szót ejteni. Nem azért mert nem élt kiemelkedő értékű életet, nagy sorsot, nem. Hanem azért mert igazi nagysága nem rendkívüli életében rejlett, hanem műveiben. Hamvas Béla ott volt nagy, az írott sorokban, olyan nagy, hogy mai világ még csak lépésenként próbálja megérteni, amit ő már fél évszázada, vagy még régebben leírt. Nietzschét nem értjük. Hamvast sem. A régi szent könyveket, írásokat, kivételes gondolkodókat esélyünk sincs, ne is próbálkozzunk. Igazán nagy gondolat már nem ér el hozzánk. Szent szó pedig még kevésbé.
Vezető kell hát, olyan aki nem csak azt érti és látja, hogy hova el kell jutni, hanem azt is, hogy honnan. Ez a vezető Hamvas Béla. Ő érti a mai, modern világot, igen a legutóbbi évekig is akár, sokkal aktuálisabban mint azt sokan gondolnák. Hamvas ismer minket, mindent tud rólunk. El nem bújhatunk. De nem is kell, mert ő csak segítni akar. Utat mutatni. Megtanítani nekünk, amit csak tud. Mi meg csak reménykedhetünk, hogy legalább a töredékét felfogjuk annak, amit mond. Precíz, lényegretörő megállapításai, és néha bizony kegyetlen igazságai évekig elkísérik az embert, megszabadulni tőlük nem lehet. Ott üt, ahol fáj. De felemel és gyógyít is, mikor mire van szükség. Mindig ad valamit, minden egyes alkalommal, nem lehet úgy olvasni, hogy az emberben valami meg ne mozduljon. Legalábbis velem még nem fordult elő. De Hamvas mégsem mindenkinek való. Fel kell hozzá készülni. Meg kell hozzá érni. Különben árthat is.
Egy régi történet arról szól, hogy az egyik kínai bölcset egyszerű parasztember látogatta meg, és a Taóról kérdezte. Miután az egyszerű ember távozott, az egyik tanítvány aki hallotta a magyarázatot így szólt mesteréhez: – Mester, még sohasem hallottam, hogy valaki a Taót ilyen egyszerű szavakkal el tudta magyarázni. Hát ez igazán kiváló! Mire a bölcs megrázta a fejét és csak ennyi mondott: – Egy életre boldogtalanná tettem.
Miért? Mert a parasztember még érett meg az igazságra. Még nem nőtt fel hozzá. De mivel az igazságot kérte, az megadatott neki, még ha meg is betegítette.
A mai világ még ugyanúgy nem érett meg Hamvas Bélára. Ez tény. Ezért csak apránként, lépésenként szabad megismerkedni a mester műveivel, csak lassan és finoman. Kezdeni a könnyedebb művekkel, mondjuk az eperevésről, vagy a virágszedés lélektanáról. A madarak énekéről. A többit csak később. Csak lassan. Ahogy a világ érik. És talán idővel születnek jó fordítások is idegen nyelvekre, hiszen nem tarthatjuk meg a mestert csak magunknak, bár valószínű, hogy mondanivalója hiánytalanul csak magyar nyelven érthető meg. Már, ha van valaki, aki megértheti. Mármint hiánytalanul.
De ki kéne törölnöm mindent, amit írtam, hiszen ahogy mondtam Hamvas Béláról nem érdemes szót ejteni. Ha nagyságát valójában meg akarjuk látni, amennyire csak lehet megérintetni, csakis egy dolgot tehetünk: idézünk tőle.
A következőkben tíz idézetet fogok bemutatni. Ezeket véletlenszerűen válogattam össze, mármint, hogy felütöttem egy könyvet, és amin éppen megakadt a szemem, és önmagában is érthető, azt leírtam. Nem akartam semmilyen tudatos módszer alapján válogatni, hiszen a háttéranyag temérdek, fölösleges lett volna bármilyen szempont alapján egyes sorokat előnyben részesíteni. Így legalább nem rajtam múlott.

1.

“A mai iskolákban úgyszólván csakis tanítanak, vagyis ismeretanyagot adnak át. Kivételes esetben nevelnek, ami nem egyéb, mint a serdülő ember társadalmi magatartását szabályozzák. Püthagorasz megtanulta, hogy az emberiség harmonikus életének megvalósításához ez kevés. Beavatásra van szükség. Beavatni annyi, mint az embert kora történeti magatartásáról letépni, és az emberi alapállásra visszahelyezni. A beavatás az a generál művelet, amely az emberi lét színvonalát a zavaros és rendetlen és homályos és tisztátalan légkörből kirántja, és tökéletesen megtisztítja és átvilágítja. A beavatás eszköze csak harmadsorban ismeret, másodsorban önmegtagadás, elsősorban pedig valami elmondhatatlan, aminek tudása fölött csak a beavató mester rendelkezik.”

(Hamvas Béla: Püthagorasz - Az ősök nagy csarnoka)

A többit később.