Fanézőben

Két éve talán, hogy először igazán elbűvöltek a fák. Igazán. Azóta nekem mindig tökéletesek, úgyanúgy mint az ég, a hegyek és az óceán. Csak nem mindig van idő, hangulat, éberség arra, hogy lássam. Amikor először elvarázsolt különlegességük és szépségük, éppen autókáztam a drágámmal, csak körbe-körbe az új városrészen ahova éppen költöztünk. Felfigyeltem néhány érdekes fára, mivel új volt a környék és a szemem még nem únta-szokta meg a látványt. És akkor jöttem rá, hogy mennyire nem látjuk őket. Nem, nem az hogy nem figyelünk oda rájuk, egyszerűen nem látjuk őket. Csak házakat, utakat látunk, közlekedési táblákat, de leginkább azt ami a fejünkben van. A fák csak néha-néha tűnhetnek fel és akkor sem egymagukban, hanem együtt, tömegben, közös zöldellésben. Gondoltam egyet és javasoltam a drágámnak, hogy most egy darabig csak a fákat nézzük. Úgy is tettünk. Először az tűnt fel, hogy a fák a környéken milyen egyediek, különlegesek, mindegyik másmilyen még ha hasonlítanak is egymásra, csak egyfélék, csak maguk, és önmagukban tökéletesek. Még ha csonkák is, sérültek, megtörtek, girbe-gurbák is, akkor is tökéletesek. Méltóságuk megtörhetetlen. Nem csak varázslatosak, de eredettől fogva tiszták, magasrendűek, szakrálisak. És akkor minden megfordult, a házak és az út tűnt el, a közlekedési táblák és a többi autó; csak a fák maradtak, aztán eltűntek azok is, és eltűnt a fenézés és a fanéző, és világosság fénylett át a mindenen. Meg kellett szakítanom az élményt mert azért mégiscsak veszélyes így vezetni, főleg egy terhes kismamával az anyósülésen, vagy talán a baba meg is volt már. Sok mindenen járt eszem utána, meditáción, tantrán, zenen, jógán, Hamvas Béla Fák című kötetén, és azon amikor tizenkilenc évesen a világ először nyílt meg, és vált áttetszővé... - Mostanában igyekszem jobban odafigyelni a fákra. Jobban igyekszem látni őket, önmagukban, fennségükben, szelídségükben. Persze amikor eszembe jut, mert azért a mindennapok könnyen és mindig átveszik az uralmat.