A névtelen szobor

St. Augustine városkájában van egy szobor, amiről nem lehet tudni, hogy kit ábrázol. Az egyik múzeum mögött áll magas talapzaton, a múzeumot szemmel tartva, egyszerű ruhában magányos nőalak. Felirat nincs, csak egy Biblia amit a kezében fog. Másik karját magasra emeli, mintha tartana valamit, de hogy mit nem tudjuk meg, hiszen azt úgy tűnik valaki eltávolította. A dolog amiről talán valóban tudni lehetne ki is ő, hiányzik. Őrző szent lehet mégis, vagy a múzeum tulajdonosának lánya, vagy mindkettő, hiszen a szellem és szimbólumok világában a kettő nem zárja ki egymást.

Az öreg daru, a sámán-fa, és a tizenhárom keselyű

Reggelente drága feleségemet furikázom a munkahelyére, az iskolába, ami olyan húsz percnyi vezetésre van, hétfőn és csütörtökön pedig a kislányomat is napközibe, ami közvetlen az iskola mögött van. Az odaút önmagában nem túl érdekes, beszélgetünk, vagy csak csendben nézelődünk. Az ezerszer bejárt táj sem nyújt túl sok újat minden nap, sokszor észre sem veszem, hogy már oda is értünk, csak automatikusan történik az egész. Mégis van egy-két dolog, amit szívesen látok: - Az öreg daru. A fehér kócsag és a szürke gém nem ritka látvány errefelé, főleg a kis tavak partján, de az én öreg darum más figura. Nem igazán tudom, hogy milyen fajta, nagy csőre és feje van, alacsonyabb és tömzsibb mint kecsesebb rokonai, de mégis olyan magával ragadó. Ütött-vert karakter, látszik rajta, hogy már régóta sétálgat errefelé, az egyik út mentén, sűrű fák mellett, ami valószínűleg valamiféle állóvizet rejt maga mögött. Kicsit rongyos is szegény, ha ember lenne, hajléktalannak gondolnánk. De kinézete félrevezető, hiszen ahogy mozog, sétál méltóságteljesen, lassan és meggondoltan, mégis határozottan, tudni véljük, hogy a madárlét végtelen bölcsességét szívta magában, és talán más madarak hozzá sereglenek jótanácsért, vagy elhajtják, de mindegy is, hiszen ő tudja, amit tud, és ez elég. De nem rongyos kinézete, és vélt bölcsessége miatt örülök ha megpillantom néha reggelente, hanem, hogy mennyire laza egy fickó. Egy fikarcnyi félelem nincs benne, ha éppen úgy tartja kedve, akkor átsétál az úton a másik oldalra - nem repül, sétál! - és a reggel munkába siető kocsit végtelen sorának igenis meg kell állnia és várnia amíg ő kényelmesen átér. Hihetetlen figura! Egyszer engem is megtorpantott sietésemben, de nem tudtam haragudni rá, sőt megtisztelve éreztem magam, hogy éppen előttem gondolta, hogy átsétál. Amikor látom mindig felderítit a napomat, és csak egyetlen dolgot sajnálok, azt hogy nem beszélünk egy közös nyelvet. Nagyon szívesen kifaggatnám egy-két dologról. - A sámán-fa. Egy másik rongyos, szedett-vedett teremtmény. Már egy ideje tűnődöm, hogy melyik név illik jobban boszorkány-fa vagy sámán-fa, nem mintha bármilyen elnevezés fontos lenne. De ha boszorkány-fa, akkor is inkább férfi, nagy, erős és szerteágazó. Kopasz ágain zöld nem nagyon van már, csak a nagy csómókban csüngő spanyol moszat, ami minden fának errefelé különleges hangulatot kölcsönöz. Ez a fa mágikus, és misztikus, és titkok tudója, de isteni is. Talán van egy árnyékos oldala, ami kicsit borzongató, de talán csak mert nem értjük, de láttam már napfényben is, akkor pedig meghitt és barátságos, bár még mindig rongyos. Valahogy egyszerre állati csontokat és tollat viselő sámán, és egy mosolyogva meditáló buddhista szerzetes. Mindig, mikor arra vezetek, sajnálom, hogy nincs időm megállni, még ha csak egy percre is, és tényleg eltűnődni a fa nagyszerűségén. De érzem, hogy hív, ahogy a fák hívnak néha, és az ég, és igenis szörnyű, hogy nem veszem rá magamat, hogy néha kiszakadjak kicsiny valóságomból, és hagyjam hogy egy kicsivel állandóbb dolgok, amik az emberi élet felett állnak, elragadjanak. - Nyirkos, enyhén ködös reggel volt, igazi Poe hangulat. Klasszikus, nem modern horror film. Csendes, nehéz, nyugtalan, mégis költői, borongósan szép. Az épület, ahova kislányom jár napközibe pont a feleségem iskolája mögött van, a nagy udvar mellett, ahol sokszor amerikai foci meccsre felkészülő fiúkat látok, vagy egyéb sportok gyakorlóit. De aznap reggel nem volt egy lélek sem a sportpályán, csak egy nagy csoportban gubbasztó mozdulatlan fekete keselyűk. Nem ritka látvány errefelé, mondjuk nem olyan előkelőek, mint kopasznyakú fajtársaik, de mégiscsak keselyűk. És ahogy ott ültek, baljósan a ködben, olyan volt mintha egy filmrendező rakta volna őket oda, majdhogynem giccses, erőltetett. De ez a valóság volt, és baljós vagy nem, giccses vagy nem, mégis nagyszerű. Megszámoltam őket. Pontosan tizenhárman voltak.