Engedjétek hozzám a vámpírokat

Halálosan unom a vámpírokat. Az elmúlt tizenegy-néhány évben újat nem nagyon tudtak nyújtani, sőt tudatosan kerültem a vérszívókat szerepeltető újdonságokat. Persze tisztán emlékszem még az "Interjú a vámpírral" című filmre, ami annak idején lenyűgözött, könyvben pedig még talán a "Lestat, a vámpír", "Az átkozottak királynője" viszont már kicsit sok volt, tovább nem is olvastam a sorozatot. Szerepjátékosként is igencsak tetszett a "Vampire, the Masquerade", többek között whoisnot egy-két felejthetetlen meséjét említeném, de ahogy az évek teltek, a játék is érdektelenné vált, és a többi, újabb, érdekesebb kiadványokkal már nem vette fel a versenyt. Ezenkívül még mindenképpen említésre méltó Coppola "Draculája", ami valódi klasszikus, a fantasztikus Gary Oldman-nel a címszerepben. Aztán mi van még? Nem sok. De azért van. A "Let the right one in" című svéd filmet, csak a minap néztem meg, minden előítéletemet félresöpörve. Jól tettem. Gyönyörű film, gyönyörűen elmesélve. Nem zavart a vámpírosdi sem benne. A "Twilight" már más tészta. Meg kell hagynom, hogy helyenként szépen nézett ki, de filmet ennyire már régen untam. Elkezdtem nézni a "True Blood" című sorozatot is, mert úgy hallottam, hogy jó. A Louisianás dolgok bejönnek, az ember karakterek is, de a vámpírosdit legszívesebben áttekerném. De azért mindent összevetve, egész jó. Szokni kell. Ja, majdnem kifelejtettem a "Vampire hunter D" című japán rajzfilmet, amit nagyon szeretek, és amiben a vámpírosdi nagyon másképp, kicsit sci-fi hangulatban van jelen. Azonkívül pedig brainoiz barátom egy sajnos eleddig kiadatlan novellája érdemel szót, ami gyönyörűen egyáltalán nem pendített fájdalmas húrokat bennem. Pedig vámpíros. De másmilyen. Jó.
Ami a legjobban zavar, talán az, hogy a vérszívókból romantikus hősök lettek. Már nem is szörnyetegek. És nem szenvednek. Illetve alig. Mi értelme van akkor? Meg az, hogy minden újabb filmben, könyvben újra kell tanulni, hogy ezek a vámpírok most miben is mások. Például tud-e nappal mozogni vagy nem? Koporsóban alszik-e, vagy ágyban, vagy alszik-e egyáltalán? Tud-e csak kis vért szívni az áldozatból, vagy mindenképpen ölnie kell? Hogyan készülnek az újonc vámpírok? Hat-e rájuk fokhagyma, kereszt, esetleg ezüst, folyóvíz, bejöhet-e az ajtón meghívás nélkül, milyen erői vannak, és így tovább? De, kérdem én. Ki a francot érdekel?! Miért kell nekem minden új filmben tíz-húsz percig azt néznem, hogy a vámpír fő- vagy mellékszereplő ezt magyarázza egy halandó fő- vagy mellékszereplőnek? Persze, mert minden alkotó azt akarja, hogy az ő vámpírja másmilyen legyen, de teljesen fölöslegesen. Attól még vámpír.
És ugyanolyan halálosan unalmas.

Szomszéd

Egyre nagyobb a meggyőződésem, hogy az az igen hírhedt amerikai bőrfejű buli, amibe véletlen csöppentem majdnem nyolc évvel ezelőtt, a szomszédban zajlott le. Még jó, hogy három éve itt lakom, de régebben eszembe se jutott beazonosítani a helyet... Ha nem mesélem otthon annyit a történetet, biztosan nem is morfondírozom annyit rajta. "Éljen Bajszos!" Hát mit ne mondjak, nem a legfényesebb éjszakám...

Eső

Ma bőrig áztam úgy, hogy egy eresz alatt álltam. Köszi, Florida! :)

Csak a szépre emlékezem 7

Tehenek. Nem ez az első dolog, aminek Arizonával kapcsolatban az ember eszébe kéne, hogy jusson, de ott voltak mindenütt. Igen a szakadékok mentén, meredek hegyoldalakon mászkáltak, hogy hogyan, nem tudom, néha keresztbe feküdtek az úton, hogy alig lehetett kikerülni őket, egyszer egyikük pedig barátságosan elindult a kocsink felé szintén az út közepén, de sikerült nem elütnünk. Egyébként itt, Arizonában szálltunk meg a legjobb motelben az utunkon, aminek a hátsó terasza egy kisebb szakadékra nézett, és olyan tiszta volt, hogy le a kalappal. Itt néztük meg időtöltés gyanánt a tévében az "Ahová lépek szörny terem" című eposzt, ami sivatagi utazásaink után már nem is tűnt annyira nevetségesnek. De persze a legfontosabb említenivaló Arizonában, a mindenki által ismert Grand Canyon, ami valóban olyan hatalmas, hogy amíg nem láttad, nem tudod elképzelni. Gyönyörű, viszont tíz perc után meg lehet unni, merthogy nem csinál semmit. Mondjuk hozzáteszem, hogy a sasok azért ott köröznek, azokat lehet bámulni. Átvezettünk egy másik kilátó helyre, de ott is ugyanúgy nézett ki. Mindegy azért csináltunk egy képet rólam, hogy "gitárrommal a kezemben egy szakadékba nézek", merthogy a hangszer is utazott velünk, ha meg már szakadék, akkor Grand Canyon. Onnan tovább autókázva vágtunk át meglepetésként - merthogy nem számítottunk rá - Amerika egyik legnagyobb építészeti csodáján, a Hoover Damen, ami egy duzzasztó gát, hihetlenül nagy, és nagyon jól néz ki. Onnan már nem volt messze Las Vegas, ami a másik olyan dolog, hogy amíg az ember élőben nem látja, addig nem tudja elképzelni sem, hogy milyen. Merthogy pontosan olyan, mint a filmekben. Gyönyörű, tele van élettel, és csak a kaszinózásról szól. Itt egy kicsit (megjegyzendő pénzszűkében voltunk) félkarú rablóztunk, és hasonlók, egy kicsit még egy topless bárba is sikerült betévednünk :), aztán reggel tovább. Át a Mojave sivatagon (ami abban a régi "Parasite Eve" című játékban is volt) És be Los Angelesbe. Ott három hetet töltöttünk, nyugat Hollywood vendégeként, szegényen, de szabadon, majd vissza Floridába, egyenesen a 10-es úton, kitérő nélkül, talpra állni.
Az út Los Angelesig több mint tíz napig tartott, több mint háromezer mérföldet utaztunk, tizenegy államban voltunk és az életem eddigi legizgalmasabb kalandja volt. Utólag semmi pénzért ki nem hagynám, bár ma már talán nem így vágnék neki. De, ha a lehetőség hozza, és lehet menni, még egyszer megtenném.
Mondjuk most már lehet, hogy tényleg északot kéne bejárni.



Grand Canyon, Arizona



Hoover Dam, Arizona-Nevada határ



Las Vegas



Los Angeles



Hollywood Boulevard, Los Angeles



A Hollywood felirat, Los Angeles

Új írás

"Nkagisangra szörnyű éhség jött rá. Éppen a vacsorát készítette, hagymát szeletelt könnyezve a zöldségsalátához. A gyomra hirtelen összerándult és olyan maró ürességet érzett, hogy összegörnyedt.
Enni... Kell – gondolta, és tétován nézett a hűtőszekrény felé.
Az éhség akkor fájdalomba csapott át, és égetni kezdte a belsejét. Nkagisang levegő után kapkodott.
Gyorsan! Valamit... Bármit – gondolta.
De nem tudta kitalálni, hogy mit is egyen, nem tervezte, hogy aznap este már enni fog, amit a családnak főzött vacsorára, azt meg sajnálta magától.
Jobb híján megfogta az egyik megpucolt hagymát, és beleharapott. A könnyek még jobban ellepték a szemét, míg már nem látott semmit, de a falat mégsem marta túlságosan a száját és torkát. Megrágta és lenyelte.
Újabb fájdalomhullám csapott végig rajta a gyomrából indulva. A maradék hagymát szinte megrágatlanul tömte magába, majd egy másikat, a harmadikat pedig pucolatlanul falta fel, mire a fájdalom lassan alábbhagyott.
– Mi a fene van már megint? – kérdezte fennhangon és a konyhapultra görnyedt. Gyomrában a fájdalom most valami puha lüktetéssé alakult át. – Hiszen ma már ettem. Kétszer is."

(Kódai Richárd: Hálásan köszönöm, uram, asszonyom!)

Néhányan már olvastátok az eredetit, ma befejeztem a bővített változatot. Így most nem látszik rajta, de egyébként sci-fi. Ja, és ez is egy kicsit erős lett... Hiába, igyekszem. :)

Örvény

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogyha egyszer véletlen a folyóba esnék, és egy örvény ragadna el, ne kapálózzak, csak hagyjam, hogy lehúzzon a mélybe, egy idő után kilök magából és úgy már ki lehet úszni. De, ha valaki küzd ellene, azt az örvény nem engedi, és bizony az illető ott maradhat.
Nagy tanulság ez. Néha a legbölcsebb dolog, ha hagyod, hogy az áramlat elragadjon. Nem lehet minden csatát megnyerni, és nem is kell. Ha túl feszíted a húrt, elpattanhat.
Egzisztenciális szinten nem jutok egyről a kettőre, krízishelyzetek váltogatják egymást, a megboldogult kétezres év jut eszembe, amikor a legkevesebbem volt.
Feladtam. Hátha így messzebb jutok.
(A kétezres év védelmében: akkor volt az is, hogy MINDEN megváltozott. Jó értelemben.)

Az óriás szitakötők tánca

Kivittem a kutyát az udvarra és látom, hogy ott kint óriás szitakötők keringenek körbe-körbe a levegőben. Ez néhány perce történt. Az eső nagyon enyhén szemerkél, csak néha-néha hull egy csepp az emberre, de mégis mindennek esőillata van, és érezni a feszültséget a levegőben, hogy igen most már bármelyik pillanatban komolyan rákezdhet. De miért jó ez a szitakötőknek? Miért jöttek most elő (húsz perce még sehol sem voltak), és járják igéző és kicsit szédítő táncukat? Nincsenek sokan, talán tizenöten-húszan. Nagyok, tizenkettő-tizenöt centis szárnyfesztávolsággal. És csak táncolnak. Miért?
Imádom Floridát.

Csak a szépre emlékezem 6

Utah lélegzetelallítóan gyönyörű. Nem, nem csak a hegyek miatt, bár itt lehettünk tanúi annak a jelenségnek, hogy vörös homokos, sivatagos csúcsok váltották egymást fenyveses, hóval borított csúcsokkal. De Utah mégis a szakadékai miatt felejtehetetlen. Itt már kőkemény terepen haladtunk, végtelen mélység felett szerpentineken, hidakon, olyan életveszélyes kanyarok között navigáltunk, amiket vagy tizenöttel lehetett csak bevenni, de emelett még lejtettek is vagy emelkedtek. Megálltunk egy kis parkban, ahol természetes "hidakat" lehetett megnézni, ott túráztunk is egy kicsit és lementünk-lemásztunk egy szakadék aljába. Kijelölt túra ösvény volt, de néhány helyen komolyan nem értettük, hogy hogyan is képzelték, hogy mindenféle kapaszkodó vagy kötél nélkül ott embereknek kéne tudni közlekedni. De túléltük, és a kaland jó gyakorlat volt a tériszonyom leküzdésére. :) Ott láthattunk régi indián romokat is lent, a szakadék mélyén, ott, ahova mi már nem juthattunk le. Érdekes volt elképzelni, hogy hogyan is élhettek annak idején arrafelé az indiánok, a kanyonvidék mélyén, rejtekében. Mi a fenét ettek, például? A közlekedésről nem is szólva. Némi utazgatás után, egy Hite Marina nevű, szó szerint talán tíz lakókocsiból álló településnél keltünk át a Colorado folyón, a Glenn canyon alján. Itt tankoltunk is az egyetlen kúton egész útunk alatt, ahol nem digitális kijelző mutatta, hogy mennyit is tankoltunk, és itt vásároltunk úgy be, hogy a helyi "boltban" egy szó szerint nagy fagyasztókamrába kellett bemennem az eladóval kenyeret választani, ami utána órákon keresztül olvadt ki, és mire kiolvadt, cukorkristályok voltak benne, úgyhogy nem bírtuk megenni, olyan édes volt. Aztán később egy másik kis településen szálltunk meg ott, ami kicsit nagyobb volt, de egyébként roppant hangulatos, a "Parasite Eve" nevű régi PS1-es játékot juttatta eszembe, amiben nemzombidemajdnemolyasmi szörnyeket kellett irtani a Mojave sivatagban, Kaliforniában, egy kisvárosban. Olyan volt, csak hegyekkel. A következő napot is szinte teljesen csak a szakadékok, emelkedők, lejtők világában töltöttük, majd estére elértük Arizonát.
A vállalkozó kedvűeknek ajánlom, hogy csak írják be a google-ba, hogy "Utah", majd nyomjanak egy képkeresést, és ámuljanak. Ha valakinek csak egy helyet mutathatnék Amerikában, ami nem város, biztosan Utah kanyonvidéke lenne az.




Utah tájkép



Természetes "híd", Utah



Indián romok



Utah tájkép 2

32

Remekül érzem magam a bőrömben!

Happy

"who are you my lonely friend?
go ahead and take my hand
look at me and maybe smile
you just made me realize

that I don't know who I am
and I don't know where I've been
but I don't even give a damn
I am happy deep within

what's it like on the other side?
is there darkness - more than light?
do all tears dry stepping through
all hell broke loose - keep the true

and I don't know who I am
and I don't know where I've been
but I don't even give a damn
I am happy deep within"

(Richard Kodai: Happy)

Vadi új dal, hosszú évek után. Demó verzió, azért hangzik gagyin. De mindenképpen sok szeretettel.

Csak a szépre emlékezem 5

Szóval: New Mexico. Mit is mondjak? Gyönyörű! Én mindig is szerettem a sivatagot (a depressziós texasi puszta kivételével), itt pedig még a hegyek is elkezdődtek, amit szintén imádok. Ha már erre jártunk, nem hagyhattuk ki az Ufó múzeumot Roswell-ben, ahol még az utcai lámpák is alienfejűek! A múzeum érdekes volt, a vendégkönyvbe is írtunk és itt történt meg az, hogy a világtérképen, ami a látogatók származását jelezte, beszúrtuk Magyarországba az első tűt. A magyarokat nem érdeklik az ufók? Kisebb utazás után pedig rátértünk a 666-os útra, ami Gallupot és Shiprockot köti össze, és amit a legtöbben a "Született gyilkosok" című filmből ismerhetnek. Egy átlagos "diner"-ben meg is álltunk egy pitére, de nem mertünk citromosat kérni, mert féltünk, hogy ki hívják a sheriffet. :) Az út mentén szálltunk meg egyébként egy igényes (három gyémánt!) motelben, reggel pedig hóesésre ébredtünk. Ezen meglepődtünk, merthogy még mindig sivatagos volt minden, aztán rájöttünk, hogy magasan vagyunk. :) Azért hógolyóztunk egyet, és indultunk tovább, a hó pedig egy-két órán belül elolvadt. Az út egyenes volt, hosszú, és magányos. Csak néha suhant el mellettünk valaki, vagy suhantunk mi el valaki mellett. Ha az emlékezetem nem csal, valahol itt láttunk egy "szellemvárost" (ghost town) is, amely kifejezés egy teljesen elhagyatott helységet jelöl, amin egyébként nem látszik, hogy miért is elhagyatott. Még rozsdásodó autók is voltak. Nem, nem álltunk meg nézelődni. A 666-os út aztán átvitt minket Coloradoba, de ott csak kicsit utaztunk, majd újra nyugatnak fordultunk, Utah, a síelés állama felé.



New Mexico tájkép



Ufó múzeum, Roswell, NM



Utcai lámpa, Roswell, NM



A 666-os út



"Szellemváros"



Colorado tájkép

Csak a szépre emlékezem 4

A louisanai mocsárvidék gyönyörű. Ahogy az 55-ös út hosszú mérföldeken keresztül a mocsarak fölött, ciprus és egyéb fák között fut, az felejthetetlen. New Orleansból észak felé fordultunk, megálltunk Kentwoodban, Britney Spears szülővárosában, ami szó szerint három utcából áll, és nagyon lepukkant. Onnan tovább, újra Mississippibe kerültünk, ahol Jacksonban újra nyugat felé vettük az irányt, "legkedvencebb" államom: Texas felé! Don't mess with Texas. Hát igen. A helyiek mindenhol úgy néztek ránk mintha azonnal meg akarnának lincselni minket, és komolyan azon aggódtunk, hogy valami sheriff viccből elkap minket, és húsz évig a pincéjében tart fogva. Nem a Ramboban volt valami hasonló? Ja, Texasi láncfűrészes és társai... Simán megtörténhet. Egyébként annál nyomasztóbb, mint a végtelen texasi sivatagot nézni másfél napon keresztül, nem sok minden lehet. Lásd kép. A láthatáron zúzó viharok hálisten elkerültek minket, de mintha láttunk volna egy-két tornádót is ott a messzeségben. A Midland nevű városban szálltunk meg egyébként, ami olyan kihalt volt, hogy azt hittük, nem laknak ott emberek, és az sem dobta fel a dolgot, hogy utazásunk legmocskosabb moteljével is itt találkoztunk. Az ágy tetején aludtunk, mert nem mertünk a lepedők közé bújni, sem új ágyneműt kérni, a fejünk alá pedig hátizsákjainkat tettük. Reggel zuhi nélkül tovább, hiába, nem tehettünk mást. Ja, csaptelep sem volt a fürdőben, ha jól emlékszem, csak valami csőbe folyt a csapból a víz.
Kellemes változást hozott viszont Dallas, bár a helyiek ott sem lettek sokkal kedvesebbek. Szerencsére e "csodálatos" államban tett utazásunk sem tarthatott örökké, és onnantól kezdve újra már csak gyönyörű helyeken jártunk.
(Bónusz infó: Ha sivatagban jársz, NE chips és kóla legyen a túlélő csomagod! Higgy nekünk. :)



Louisiana-i mocsárvidék.



Texasi sivatag



Dallas, Texas