Fanézőben

Két éve talán, hogy először igazán elbűvöltek a fák. Igazán. Azóta nekem mindig tökéletesek, úgyanúgy mint az ég, a hegyek és az óceán. Csak nem mindig van idő, hangulat, éberség arra, hogy lássam. Amikor először elvarázsolt különlegességük és szépségük, éppen autókáztam a drágámmal, csak körbe-körbe az új városrészen ahova éppen költöztünk. Felfigyeltem néhány érdekes fára, mivel új volt a környék és a szemem még nem únta-szokta meg a látványt. És akkor jöttem rá, hogy mennyire nem látjuk őket. Nem, nem az hogy nem figyelünk oda rájuk, egyszerűen nem látjuk őket. Csak házakat, utakat látunk, közlekedési táblákat, de leginkább azt ami a fejünkben van. A fák csak néha-néha tűnhetnek fel és akkor sem egymagukban, hanem együtt, tömegben, közös zöldellésben. Gondoltam egyet és javasoltam a drágámnak, hogy most egy darabig csak a fákat nézzük. Úgy is tettünk. Először az tűnt fel, hogy a fák a környéken milyen egyediek, különlegesek, mindegyik másmilyen még ha hasonlítanak is egymásra, csak egyfélék, csak maguk, és önmagukban tökéletesek. Még ha csonkák is, sérültek, megtörtek, girbe-gurbák is, akkor is tökéletesek. Méltóságuk megtörhetetlen. Nem csak varázslatosak, de eredettől fogva tiszták, magasrendűek, szakrálisak. És akkor minden megfordult, a házak és az út tűnt el, a közlekedési táblák és a többi autó; csak a fák maradtak, aztán eltűntek azok is, és eltűnt a fenézés és a fanéző, és világosság fénylett át a mindenen. Meg kellett szakítanom az élményt mert azért mégiscsak veszélyes így vezetni, főleg egy terhes kismamával az anyósülésen, vagy talán a baba meg is volt már. Sok mindenen járt eszem utána, meditáción, tantrán, zenen, jógán, Hamvas Béla Fák című kötetén, és azon amikor tizenkilenc évesen a világ először nyílt meg, és vált áttetszővé... - Mostanában igyekszem jobban odafigyelni a fákra. Jobban igyekszem látni őket, önmagukban, fennségükben, szelídségükben. Persze amikor eszembe jut, mert azért a mindennapok könnyen és mindig átveszik az uralmat.

A díj

Néha sok

Olyan sok minden történik mostanában, mondjuk mindig... Elkezdődött az új év, drága kislányom egyre többet beszél, magyarul is, angolul is, befejeztem a filmhez a magyar feliratot, elkezdtem dolgozni a következő nagy forgatókönyvön, és egy rövidfilm is becsúszik. Jó kreatívnak lenni, de néha összetorlódnak a dolgok, a mindennapi élet, munka, gyerekfelügyelet néha sok. Most is, ma is, szabadnap van, örülni kéne, de mégis úgy érzem, hogy le vagyok maradva. Túl vállaltam magam? Úgy tűnik. Egy kicsit. Pedig pihenni is jó lenne, meg egy kicsit szórakozni is. Jól érezni magam. Nem szabad, hogy a dolgok eluralkodjanak rajtunk. Szeretném újra felidézni a sok jót, amit a buddhizmusból, taóból, egyéb keleti bölcs tanításokból tanultam, tudniillik, hogy elengedni a dolgokat. Hogy ők is elengedjenek... Csak néha. Hogy eltűnjön a madár az ágon... aztán úgyis visszajön. Igen, jó lenne meditálni. De mindig is oltári béna voltam benne. Olyan jó kis gondolatok jönnek, nem tudom elengedni őket. Így aztán ők is fogvatartanak engem, és a meditáció teljes csőd... Vagy... Régen sokat sétáltam, az minding segített. De igazán csak Fehérváron tudtam sétálni, itt valahogy nem lehet. A tengerpart mondjuk megnyugtat. De csak ideiglenesen. Nagysága inkább elborzaszt, a gondolat pedig megijeszt, hogy milyen lények is lakhatnak gyomrában. Vagy csak kicsit lazítani kéne... Megengedni, hogy egy-két dolog csússzon. Valószínűleg az sem lenne világvége.