Tényleg álom?

Nyolc év. Több. Nyolc és fél. Ennyi év alatt rengeteg időt töltöttem azzal, hogy megpróbáltam emlékezni az otthonra és az otthoniakra. Persze eleinte nem. Amerika új volt és izgalmas (egyébként még most is az azért), Magyarország pedig az a rémálom, ahonnan elmenekültem. De természetesen nem a család és a barátok elől menekültem el, nem. Csak a kilátástalanság elől. A szenvedés, nyüglődés elől. A sötétség elől. Itt napfény volt, pálmák, homokos part és óceán. Minden, ami ahhoz kell, hogy a meggyötört lelket meggyógyítsa. De a szenvedés és a nyüglődés itt is megtalált. Sajnos a sötétség is. És egy idő után, főleg ahogy már az évek teltek, az otthon rettentően elkezdett hiányozni. A család természetesen. A barátok. Olyanok is, akik nem is voltak olyan közel hozzám. Eszembe jutottak. Később az utcák. Házak. A sétálás öröme a városban. Az nagyon hiányzott. A legtöbbször álmomban jött elő az érzés, az itteni és ottani utcák különös keverékét jártam, az itteni és ottani emberek kevert társaságával mulattam, beszélgettem, sőt dolgoztam is együtt, család és barátok együtt látogattak meg, csak azért, hogy reggel ismét eltűnjenek, és csak halványan lüktető hiányt hagyjanak maguk után, igen ott, a gyomor környékén. S ahogy az évek teltek az álombéli város olyannyira eltorzult, hogy már elképzelésem sem volt, hogy az eredeti hogyan is nézhetett ki, utcák, terek, városrészek keveredtek össze véletlenszerűen, mint a kirakós játék darabkái, amit csak kiönt az asztalra az ember a dobozból. De ugyanígy keveredtek össze otthoni életem emlékei is, gyerek-, kamasz-, fiatal felnőtt korom, egészen addig, amíg már úgy tűnt, hogy csak álmodtam életem első huszonhárom évét. Magától értetődően alig vártam, hogy végre hazalátogathassak. A család és barátok miatt elsősorban természetesen, de a város miatt is. Látni akartam, hogy hogyan is illenek össze a darabkák, és hogy az álombeli város vajon mennyire hasonlít az eredetire. És a régi emlékek miatt is, csak hogy újra a helyükre kerüljenek, az ismerős helyek láttán.

Kicsivel több, mint egy hete jöttem vissza Amerikába. Szeretném azt mondani, hogy sikerült, amit akartam, és minden a helyére ugrott, szeretném azt mondani, hogy az otthon eltöltött három röpke hét elűzte a hosszú távollét varázsolta álomvárost, és kicserélte a valósággal, de nem így történt. Az álomváros él és virul, tombol és ünnepel és esze ágában sincs eltűnni. Vérfrissítést kapott és rengeteg új emlék dagasztotta még nagyobbra, törte még jobban össze, tette még varázslatosabbá, és igen, álomszerűbbé, de már aludni sem kell ahhoz, hogy lássam. Pedig otthon annyira meg akartam ragadni minden pillanatot. Házak falát érintettem meg sétáim alatt, mit sem törődve a járókelők értetlen pillantásaival. Meg-megálltam panelházak, templomtornyok alatt, mindent megcsodálva néztem fel, tetőket, ereszcsatornát, régi ablakokat bámultam meg, legtöbbjüket régen talán figyelemre sem méltattam, ugyanúgy mint a most a mellettem elrohanó emberek. Egy parkban megérintettem egy fa törzsét. Nem, nem öleltem meg. Utólag bánom, meg kellett volna tennem. Minden új volt. Még a régi is. És tényleg meg akartam ragadni minden pillanatot, és akkor azt hittem sikerül is. Pedig hiábavaló próbálkozás volt. Reménytelen. És amellett, hogy fájóan kevés időt sikerült a szeretteimmel eltöltenem, és a barátokkal, sajnos néhányan ki is maradtak, ugyanúgy fájóan kevés időt töltöttem a város újrafelfedezésével, ahol felnőttem. Pedig nagyon akartam. De, most már mindegy. Elmúlt. Talán majd jövőre. Addig csak marad az álomváros, családtagok és barátok újrafelfedezett hangjától visszhangzó álomtereivel, újra összedobált utcáival, házaival és parkjaival, az otthoni illatokkal, a párizsis kifli felejthetetlen ízével, és azzal a bolond, hidegen maró kora tavaszi széllel, amit akkor annyira utáltam, de most lehet, hogy egy kicsit hiányzik. Maradt az álom. Meg az az érzés, igen, ott a gyomor környékén. Egy-egy röpke sóhaj. Ennyi maradt csak és a naponta számtalanszor felmerülő gondolat, hogy: a kurva életbe, ez a három hét tényleg semmire sem volt elég!
Lehet, hogy ezt hívják honvágynak?