"Senki sem tudta, mi történik. Kevin sem. Ők pedig különösen nem, akik ott álltak a rakparton azon a fagyos, ködbe burkolózó, késő őszi reggelen. A városbeliek. Az emberek. A hétköznapiak.
Csak álltak néma csendben, és az égből hulló gigászi géplabdákat bámulták, és közben Kevin azon tűnődött, hogy most kéne-e éreznie valamit, de kedélye olyan nyugodt volt mint hegyi tó rezzenetlen tükre.
Pedig az égből hulló gigászi géplabdák egyáltalán nem voltak hétköznapi látvány, és az eszével tudta, hogy hamarosan poklok pokla szabadulhat el, de mégsem tudta magát rávenni, hogy meneküljön.
Bizonytalanul nézett körül. A többi bámészkodó arcán ugyanazt a csendes derűt látta, amit ő maga érzett, néhányan még mosolyogtak is. Akkor visszafordult a különleges látvány felé.
A valóban óriási, városblokknyi méretű, állandóan forgó, változó, önmagukból növekedő gépszörnyetegek néma csendben hullottak alá az égből, pontosan olyan sebességgel, mint egy hasonló méretű, hatalmas tollpihe tette volna."
(Kódai Richárd: Órák)
Most készül.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
Nehéz elhinni, hogy ilyen finom, könnyű lírai környezetleírás valami kaotikus állapotra utalhat...
ReplyDeleteTudod, hasonlított ennek az írásnak a stílusa valakiéhez... és ő Boris Vian. A Tajtékos napok-ban ír hasonlóan. Az egész könyvet odalehelte, és végén mégis bele kellett halni.
ReplyDeleteLehet így írni 199 oldalon keresztül?
Timi: Boris Viannak csak egy könyvét olvastam annak idején, és annyira nem is emlékszem rá, de mindenképpen jól esett az összehasonlítás, köszi. Éppen most postoltam egy új részletet, azt is olvasd el, Vianos még?
ReplyDeleteIgen. Ugyanaz a stílus. Komédiából-tragédiába és tragédiából-komédiába, a lehető legtermészetesebb módon.
ReplyDeleteÉs a könnyedsége is hasonló. Mindkét részletben.
"És a felhő beburkolta őket. Meleg volt benne, és fahéjascukor-illat."
Aztán lecsap valami vihar. De az egészet képes simán szintbe hozni úgy, hogy nincs stílustörés.
poklok-pokla és hatalmas tollpihe Párhuzamba hozni ugyanaz, amit Vian csinál.