Krumplistészta

Nem vagyok egy nagy szakács, de szeretem magamról azt hinni, hogy amit főzök, az nem csak, hogy fogyasztható, hanem ízletes is. A főzést magamtól tanultam, kényszerből (nehéz Amerikában magyar kajához jutni), innen-onnan kapott receptek és az internet segítségével, de az évek elteltével már nem összeszorult torokkal állok neki a dolognak, hanem magabiztosan, sőt lelkesedéssel. Általában csak heti egyszer főzök, ahogy az idő és kedv engedi, a többi nap szendvicseken, valamint a gyors és kevésbé gyors éttermek kínálta, már jól megszokott ételeken tengődöm, de a főzés számomra mégis komoly feladat. A főzés ugyanis teremtő folyamat. Alkotás. Művészet egyeseknek, ha úgy tetszik, persze ha elég magas szinten űzik. Én természetesen még nem tartok ott, és nagy valószínűség szerint nem is fogok soha. De számomra főzés mégis roppant módon iheletett dolog. Szakrális folyamat. Varázslat. Mint az írás. Kevésbé fárasztó mondjuk, és nem ugyanaz a végeredmény egyértelműen, de a két teremtő folyamat között mégis van hasonlóság. Például senki sem főz magának (jó esetben). Ugyanúgy senki sem ír magának, még az sem, aki az asztalfióknak ír. És persze azt is szeretnénk, ha mindenkinek, akihez eljut, ízlene, tetszene, amit alkottunk, csak azáltal lesz igazán értéke a kész terméknek. Szóval a főzés mindeképpen komoly dolog, még akkor is ha csak kapkodva, valamit összedobni van idő. Például krumplistésztát. Nem egy bonyolult dolog, mégis mai napig a (z egyik) kedvencem. Egyszerű, de nagyszerű. Az meg persze még jobban dob a dolgon, ha külhonba szakadt kis családom és barátok is dicsérik, és jó ízűen fogyasztják. Minek ide „fancy” kaja? A krumplistészta jó lesz. Kevesebb mint tíz dollárból megvan egy akkora adag, hogy három napig azt esszük. De tudjátok, mit? Még a harmadik nap sem tudom megunni.