Néhány kép...

...a divatbemutatóról. (Love your mother 2009)

Környezetvédelem, jótékonykodás és csajok

A környezetvédelem nagyon fontos. És divatos. Szó szerint. Múlt hét szombat este ugyanis divatbemutatón voltam, de nem is akármilyenen. Helyi modellek mutatták be helyi dizájnerek által tervezett kompozíciókat, amelyek mindegyike roppant ötletes volt, emelem ki ezt azért, mert a ruhák nem hétköznapi (ruha) anyagokból készültek. Nem, hiszen az egész este a környezetvédelemről szólt. Így a tervezett ruhák is eme nemes célra voltak hivatottak a figyelmet felhívni, úgyhogy mindenféle újra felhasznált vagy a témával kapcsolatos anyagokból gyártották őket. Például voltak műanyag bevásárló szatyrokból horgolt (!) ruhaköltemények. Kompozíciók szemetes zsákokból, gumikesztyűkből, csomagolópapírokból. Volt néhány ruha, amit használt CD lemezekből fabrikáltak össze. További felhasznált anyagok voltak még(a teljesség igénye nélkül, hiszen ki emlékezik több mint hetven kosztümre): újságpapír, régi magazinok, szigetelőszalag, sörökkupakok, zabpelyhes dobozok, választási kampányról megmaradt plakátok és jelvények, zuhanyfüggönyök, és hasonlók. Azonkívül, hogy a ruhák kiválóak voltak, a csajok is jól néztek ki, frizura és smink is beleszámítva természetesen, hiszen kedves lakótársam, a rendezvényt megszervező és lebonyolító fodrász és kozmetikai szalon munkatársa, úgyhogy muszáj szót ejtenem róla. Szóval az egész este kellemes hangulatban telt el. Pénzt is hozott rendesen, ami csak ezért fontos, hiszen jótékonysági célra ment az egész, helyi egyesületeknek. Nézze meg a képeket, akit érdekel.

A sötétben világító kutya után szabadon

Ha már génmanipulálunk, akkor miért álljunk meg a sötétben világító kutyánál? Például milyen lenne, ha képesek lennénk a háttérbe tökéletesen beilleszkedni képes kutyát, macskát, aranyhörcsögöt, tyúkot (?) tenyészteni? Vagy bérgyilkost! Klikk ide, hogy lásd mire gondolok. Azonkívül génmanipulált bérgyilkosunk (házörző kutyánk, aranyhörcsögünk :) harapása lehetne mérgező is, vagy esetleg az érintése. Vagy áramütést lenne képes generálni, mint az elektromos angolna. Aztán lehetne klónozni is, több ezret belőle, a Csillagok Háborúja mintájára. Minek ide a kiber-, robotizált hadsereg, "biokatonákat" akarunk!
Néha megijeszt a tudomány fejlődése, de valószínűleg sokan érezték magukat így az elmúlt néhányszáz évben. Ám mindent meglehet szokni. S, hogy lesz-e génmanipulált, új ember vagy állatfajunk, tíz éven belül úgyis kiderül. És azt is meg fogjuk szokni. És észre sem vesszük majd, hogy a tudományos fantasztikum élő valósággá változott körülöttünk. Mint ahogy ma sem vesszük észre. Sem az elmúlt évszázadokban.

Sötétben világító kutya

Több a soknál?

Krumplistészta

Nem vagyok egy nagy szakács, de szeretem magamról azt hinni, hogy amit főzök, az nem csak, hogy fogyasztható, hanem ízletes is. A főzést magamtól tanultam, kényszerből (nehéz Amerikában magyar kajához jutni), innen-onnan kapott receptek és az internet segítségével, de az évek elteltével már nem összeszorult torokkal állok neki a dolognak, hanem magabiztosan, sőt lelkesedéssel. Általában csak heti egyszer főzök, ahogy az idő és kedv engedi, a többi nap szendvicseken, valamint a gyors és kevésbé gyors éttermek kínálta, már jól megszokott ételeken tengődöm, de a főzés számomra mégis komoly feladat. A főzés ugyanis teremtő folyamat. Alkotás. Művészet egyeseknek, ha úgy tetszik, persze ha elég magas szinten űzik. Én természetesen még nem tartok ott, és nagy valószínűség szerint nem is fogok soha. De számomra főzés mégis roppant módon iheletett dolog. Szakrális folyamat. Varázslat. Mint az írás. Kevésbé fárasztó mondjuk, és nem ugyanaz a végeredmény egyértelműen, de a két teremtő folyamat között mégis van hasonlóság. Például senki sem főz magának (jó esetben). Ugyanúgy senki sem ír magának, még az sem, aki az asztalfióknak ír. És persze azt is szeretnénk, ha mindenkinek, akihez eljut, ízlene, tetszene, amit alkottunk, csak azáltal lesz igazán értéke a kész terméknek. Szóval a főzés mindeképpen komoly dolog, még akkor is ha csak kapkodva, valamit összedobni van idő. Például krumplistésztát. Nem egy bonyolult dolog, mégis mai napig a (z egyik) kedvencem. Egyszerű, de nagyszerű. Az meg persze még jobban dob a dolgon, ha külhonba szakadt kis családom és barátok is dicsérik, és jó ízűen fogyasztják. Minek ide „fancy” kaja? A krumplistészta jó lesz. Kevesebb mint tíz dollárból megvan egy akkora adag, hogy három napig azt esszük. De tudjátok, mit? Még a harmadik nap sem tudom megunni.

Isten keze?

Érdemes megnézni a többi képet is:

Az új

"Senki sem tudta, mi történik. Kevin sem. Ők pedig különösen nem, akik ott álltak a rakparton azon a fagyos, ködbe burkolózó, késő őszi reggelen. A városbeliek. Az emberek. A hétköznapiak.
Csak álltak néma csendben, és az égből hulló gigászi géplabdákat bámulták, és közben Kevin azon tűnődött, hogy most kéne-e éreznie valamit, de kedélye olyan nyugodt volt mint hegyi tó rezzenetlen tükre.
Pedig az égből hulló gigászi géplabdák egyáltalán nem voltak hétköznapi látvány, és az eszével tudta, hogy hamarosan poklok pokla szabadulhat el, de mégsem tudta magát rávenni, hogy meneküljön.
Bizonytalanul nézett körül. A többi bámészkodó arcán ugyanazt a csendes derűt látta, amit ő maga érzett, néhányan még mosolyogtak is. Akkor visszafordult a különleges látvány felé.
A valóban óriási, városblokknyi méretű, állandóan forgó, változó, önmagukból növekedő gépszörnyetegek néma csendben hullottak alá az égből, pontosan olyan sebességgel, mint egy hasonló méretű, hatalmas tollpihe tette volna."

(Kódai Richárd: Órák)

Most készül.

Tényleg álom?

Nyolc év. Több. Nyolc és fél. Ennyi év alatt rengeteg időt töltöttem azzal, hogy megpróbáltam emlékezni az otthonra és az otthoniakra. Persze eleinte nem. Amerika új volt és izgalmas (egyébként még most is az azért), Magyarország pedig az a rémálom, ahonnan elmenekültem. De természetesen nem a család és a barátok elől menekültem el, nem. Csak a kilátástalanság elől. A szenvedés, nyüglődés elől. A sötétség elől. Itt napfény volt, pálmák, homokos part és óceán. Minden, ami ahhoz kell, hogy a meggyötört lelket meggyógyítsa. De a szenvedés és a nyüglődés itt is megtalált. Sajnos a sötétség is. És egy idő után, főleg ahogy már az évek teltek, az otthon rettentően elkezdett hiányozni. A család természetesen. A barátok. Olyanok is, akik nem is voltak olyan közel hozzám. Eszembe jutottak. Később az utcák. Házak. A sétálás öröme a városban. Az nagyon hiányzott. A legtöbbször álmomban jött elő az érzés, az itteni és ottani utcák különös keverékét jártam, az itteni és ottani emberek kevert társaságával mulattam, beszélgettem, sőt dolgoztam is együtt, család és barátok együtt látogattak meg, csak azért, hogy reggel ismét eltűnjenek, és csak halványan lüktető hiányt hagyjanak maguk után, igen ott, a gyomor környékén. S ahogy az évek teltek az álombéli város olyannyira eltorzult, hogy már elképzelésem sem volt, hogy az eredeti hogyan is nézhetett ki, utcák, terek, városrészek keveredtek össze véletlenszerűen, mint a kirakós játék darabkái, amit csak kiönt az asztalra az ember a dobozból. De ugyanígy keveredtek össze otthoni életem emlékei is, gyerek-, kamasz-, fiatal felnőtt korom, egészen addig, amíg már úgy tűnt, hogy csak álmodtam életem első huszonhárom évét. Magától értetődően alig vártam, hogy végre hazalátogathassak. A család és barátok miatt elsősorban természetesen, de a város miatt is. Látni akartam, hogy hogyan is illenek össze a darabkák, és hogy az álombeli város vajon mennyire hasonlít az eredetire. És a régi emlékek miatt is, csak hogy újra a helyükre kerüljenek, az ismerős helyek láttán.

Kicsivel több, mint egy hete jöttem vissza Amerikába. Szeretném azt mondani, hogy sikerült, amit akartam, és minden a helyére ugrott, szeretném azt mondani, hogy az otthon eltöltött három röpke hét elűzte a hosszú távollét varázsolta álomvárost, és kicserélte a valósággal, de nem így történt. Az álomváros él és virul, tombol és ünnepel és esze ágában sincs eltűnni. Vérfrissítést kapott és rengeteg új emlék dagasztotta még nagyobbra, törte még jobban össze, tette még varázslatosabbá, és igen, álomszerűbbé, de már aludni sem kell ahhoz, hogy lássam. Pedig otthon annyira meg akartam ragadni minden pillanatot. Házak falát érintettem meg sétáim alatt, mit sem törődve a járókelők értetlen pillantásaival. Meg-megálltam panelházak, templomtornyok alatt, mindent megcsodálva néztem fel, tetőket, ereszcsatornát, régi ablakokat bámultam meg, legtöbbjüket régen talán figyelemre sem méltattam, ugyanúgy mint a most a mellettem elrohanó emberek. Egy parkban megérintettem egy fa törzsét. Nem, nem öleltem meg. Utólag bánom, meg kellett volna tennem. Minden új volt. Még a régi is. És tényleg meg akartam ragadni minden pillanatot, és akkor azt hittem sikerül is. Pedig hiábavaló próbálkozás volt. Reménytelen. És amellett, hogy fájóan kevés időt sikerült a szeretteimmel eltöltenem, és a barátokkal, sajnos néhányan ki is maradtak, ugyanúgy fájóan kevés időt töltöttem a város újrafelfedezésével, ahol felnőttem. Pedig nagyon akartam. De, most már mindegy. Elmúlt. Talán majd jövőre. Addig csak marad az álomváros, családtagok és barátok újrafelfedezett hangjától visszhangzó álomtereivel, újra összedobált utcáival, házaival és parkjaival, az otthoni illatokkal, a párizsis kifli felejthetetlen ízével, és azzal a bolond, hidegen maró kora tavaszi széllel, amit akkor annyira utáltam, de most lehet, hogy egy kicsit hiányzik. Maradt az álom. Meg az az érzés, igen, ott a gyomor környékén. Egy-egy röpke sóhaj. Ennyi maradt csak és a naponta számtalanszor felmerülő gondolat, hogy: a kurva életbe, ez a három hét tényleg semmire sem volt elég!
Lehet, hogy ezt hívják honvágynak?