Haláli

"Ahogy a francia negyed felé baktattak egy valamivel néptelenebb parkon vágtak keresztül. A levegő édes volt, a tavasz illataival terhes, és szomorú szakszofonszó szállt a vidék felett.
– Várj csak fiam! – nyögte Ben bácsi. – Ezt hallgassuk már egy kicsit!
Őszhajú, fekete férfi állt egy hunyorgó lámpa alatt régimódi ruhákban, mintha a múlt századból lépett volna elő. Olyan beleéléssel fújta hangszerét mintha semmi más nem létezett volna, és a muzsika olyan gyönyörű volt, hogy Fordnak könnyek tolultak a szemébe.
Közelebb lépdeltek és leültek egy padra a zenélő férfi közelében. Ben bácsi letette Gina néni urnáját is maga mellé, majd hátradőlve és lehúnyt szemmel halgatta a zenét.
Ford csak egy kis idő után vette észre, hogy a fekete férfit arcát mindenféle fehér hegek tarkították és hogy mindkét szeme hiányzott, mintha kivágták volna. Nem is tudta pontosan, hogy miért, de semmi kétsége nem volt arról, hogy az illető halott.
– Na, ő már tud valamit – súgta Ben bácsi a fülébe mintegy áhítattal.
– Hogy érted? – vonta össze a szemöldökét.
– Mégis van megváltás…
Ford megrázta a fejét.
– Mi a francról beszélsz?
Ben bácsi visszadőlt és újra lehúnyta a szemét.
– Majd meglátod – mondta halkan.
Aztán már csak a lágy dzsessz volt, az óriási Hold, és a fájdalmasan élően lüktető New Orleans körülöttük."

(Kódai Richárd: Míg a halál össze nem hoz)