És még tovább

"Kevin fel nem foghatta, hogy a kocsma miért létezik. Az alkohol köztudottan csökkentette a hangoltságot, érzelmi kilengésekhez, erős gondolati reakciókhoz, esetenként pedig hirtelen feltámadó nosztalgiához vezetett.
A falu szélén állt, kicsit messzebb, majdnem az erdő közvetlen közelében. Mondjuk csak néhány fapult volt, és dülöngélő asztalok, dülöngélő székekkel. Félig-meddig az álca takarásában, a boszorkányok engedelmével, de aki a kocsmába ment, az a saját felelősségére tette.
Hivatalosan csak két sört lehetett meginni, aztán haza kellett ballagni, Ben, a kocsmáros soha sem tett kivételt. Volt, akinek az árpasör jobban megártott, azt mások hazakísérték.
De az emberek mégis lejártak, hiába volt roppant veszélyes, nemcsak a zúgás, de a farkasok miatt is. Csak ücsörögtek ott, nem nagyon társalogtak, gondolataik csak véletlenszerűen kergették egymást.
Kevin, talán, ha egyszer volt csak a kocsmában előtte, de az egyik hideg téli estén, maga sem tudta miért, de valahogy odakeveredett.
Egyetlen vörös lámpa világított csak azoknak, akik még nem láttak a sötétben, a fény kísértetiessé tette a nagyrészt mozdulatlanul ücsörgő falubelieket. A fény azért is volt vörös, mert az a farkasok állítólag azt a színt nem látták. Kevin maga sem tudta miért, belépett az asztalok közé, keresett magának egy gazdátlan széket, lesöpörte róla a havat és leült.
Ben jelent meg mellette, de ő csak felnézett rá, és megrázta a fejét.
A kocsáros egy szó nélkül ott hagyta.
Kevin próbálta megérteni, hogy miért jó ott ülni. A zúgás érezhetően erősebb volt, mint a faluban. Szinte perzselte a bőrét.
A férfiak és nők csak ültek csendben és maguk elé bámultak. Gondolataik csak lassan kergették egymást, leginkább csak felvillanó képek és gondolattöredékek voltak.
Kevin azért értette, a kocsma szimbólikus jelentését, a lázadást a Búgó ellen, azt, hogy azért mégis igyekeztek emberek maradni, csak azt nem értette, hogy a többieknek ez miért olyan fontos.
Lehúnyta a szemét, egy nagyot sóhajtott és csak a szél motozását hallgatta a fák között.
Egyszer csak csiklandó érzés futott végig a gerincén, és érezte, hogy valami megmoccan a sűrűben.
Felegyenesedett és kinyitotta a szemét. Az egyik férfi ránézett futólag. Kevin bocsánatkérő mosollyal nézett vissza, és amennyire csak tudta, még jobban leárnyékolta a gondolatait. A többi falubeli nem törődött vele.
Az érzés még mindig jelen volt. Úgy érezte mint a hideget maga körül, igazából most már az volt a különös, hogy azelőtt nem érezte. Nyelt egyet.
A valami, mert azzal teljességgel tisztában volt, hogy nem ember az illető, közelebb merészkedett, és a kocsma körül kezdett ólálkodni. Egy perc múlva újabb valamik csatlakoztak hozzá, vagy féltucatnyian is lehettek, és lassan járkáltak a fák között fel s alá és a kocsma felé figyeltek.
Kevinnek addigra már látnia sem kellett őket, tudta, hogy a farkasokat érzi.
Nyelt még egyet. Csak a hangoltsággal törődött. A farkasok ugyanis nem érzékelték a hangolt személyt.
Jó ég, ha a falubeliek rájönnek, hogy érzem a farkasokat, holtbiztos, hogy meglincselnek! – gondolta aztán, de csak lassan és igyekezett továbbra is nyugodt maradni.
A fenevadak megmorrantak, néhányan a falubeliek közül megrezzentek.
Kevin akkor lassan megértette.
Ők is éreznek engem! Ennek csak rossz vége lehet...!"

(Kódai Richárd: Órák)

Néhányan olvastátok az eredeti novella verziót. Ez az írás volt az, ami ugyan nem kavart nagy port, de mégis egyöntetűen pozítív véleményeket hozott magával. Ezért is döntöttem úgy, hogy megérdemli, hogy regényterjedelemben támadjon fel újra. Ez most klasszikus sci-fi lesz, talán könnyebb lesz neki kiadót találni, mint "A tükörjáró"-nak.