Még távolabbi helyekre vágyom

A helyhezkötöttség fájdalmas. Időnként erős utazási vágy kap el, mint most is, de olyan erős, hogy szinte préseli a mellkasomat, és csak űzne, és olyan távolra mennék, amilyen messze csak lehet. De ez nem menekülés. Legalábbis nem teljesen. Most, hogy már kényszerű helyhezkötöttségem megenyhült, régi vágyak ébrednek újra, abból az időből, amikor elveszítettem a valahová tartozás élményét és hivatalosan sem neveztem otthonnak egy helyet sem a világban. Olyan vidékek kezdenek el hiányozni, ahol még sohasem jártam. Buta és meggondolatlan névválasztásom (eshu) a szerepjátékok világának egy állandóan vándorló tündérfajáról fájdalmas valósággá változott, és a távoli földek felfedezésének izgalmát elnyomni nem tudom. Kalandok hívnak, egyszerre bénítóan félelmetes, de ugyanakkor szinte elviselhetetlenül izgalmas kalandok, akik csak azok érthetnek igazán, akiket a kényszeres utazási vágy szele megérintett. Magas hegyek ormán akarok állni, távoli tengerek parján sziesztázni, mindhárom óceánba megmártani a lábam (kettő már megvan, meg egy Vörös-tenger), szigetvilágokat behajózni, végtelen erdőkben sétálni (lehetőleg nem eltévedni :), igazi esőerdőben folyón utazni, mindenféle vallás szent helyeit megtekinteni, forgalmas városokat bebarangolni, meghallgatni a világ legnagyobb vízeséseinek a zúgását. Meglátni és megérteni azt a sok életet, ami a világot átitatja, és ami a naplementében és egy távoli ország lakójának a szemében ugyanúgy ott lakik. Azt az életet, ami mindent mozgat körülöttünk.



Kathmandu, Nepál