Szerepjáték

Előjött a minap a téma internetes levelezésben és elgondolkodtatott. Ismét rá kellett jönnöm, hogy a szerepjáték önmagában és önmagáért nem hiányzik. Az alatt a tíz év alatt, amíg még otthon játszottam, úgy tűnik, hogy kijátszottam magam. Nem mintha nem lettek volna oltári nagy kalandok, hihetlenül izgalmas kampányok. Voltak. De sajnos, vagy hálisten elmúltak. A megválás természetes volt, és fájdalommentes. Itt kint eszembe sem jutott, hogy szerepjátékos köröket keressek magamnak. Miért is? Mert nem ugyanaz lenne. Ami otthon naggyá tette a dolgot, olyan naggyá, hogy a legtöbbször egész héten csak azt vártam, hogy végre hétvége lehessen és játszhassunk, természetesen a társaság volt. Különleges csapat jött össze, és bár néha tagok cserélődtek, jöttek-mentek, valahogy az összeülések mégis meghittek voltak, családiasak. Egy húron pendültünk. Értettük egymást. A középpontban természetesen a szerepjáték volt, de mégis több volt ez csak játéknál. Együtt hihetetlen dolgokra voltunk képesek. Miért? Mert értettük egymást, éreztük egymást, és ugyanaz a dolog éltetett minket. A felszínen a szerepjáték. De valójában az, hogy együtt voltunk. Hogy megértettük egymást, és hogy a képzelet csodás kapuin együtt léphettünk át. Kalandjainkban valóban egy csapattá fortunk össze, és ahogy eggyéváltunk megelevenített játékkaraktereinkkel, magában a játékban is tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül.A különböző világok különböző lakói, az idegen arcok, idegen életetek első alkalommal is sokszor ismerősként tűntek fel, és ha álalakjaink nem is értettek mindig mindenben egyet, nem is mindig cselekedtek a egymás javára, idóvel mégis mindig egy csapattá áltak össze, mintha valami láthatatlan erő, a sors szálai terelték vona össze őket(itt természetesen a mesélő akaratára gondolok :). Valahogy így jöttünk össze mi is a valóságban, a mi láthatatlan mesélőnk irányítására, és ha már nem is vagyunk együtt, egymást el felejteni nem fogjuk. Maguk a játékalkalmak egyébként tényleg nagyon jók voltak, valóban érdekes és izgalamas történeteket élhettünk át, és bátran merem állítani, hogy némelyik hosszabb mese megérdemelte volna, hogy könyv (vagy film?) formájában maradjon fenn. De azért emléknek is jók. Ki kell, hogy emeljen brainoiz barátom Cthulhus meséit, ami az egészet elindította nekem, nekünk (Harc és varázslat most kicsit félre :). Jégvilága is eszembe jut, ja és még valami mocsári törpés akció, ugye, amit lehet, hogy mégsem kellett volna. :) Phantom Dark Sun sztorijai is klasszikusak, ugyanúgy Werewolfos szessöneink. Whoisnot Al-Quadimban alakított egy óriásit, de említhetnék sokat mást is tőle-vele, mondjuk Sla industries-t, vagy az egy alkalmas Wraith játékunkat, ami azért odacsapott, bocs annak aki nem játszott benne. Hmm, meg az Earthdown is jó volt a végén. De lehetne felsorolni még sok mindent. Ars magica, Mage, Ravenloft... A sztorik óriásiak voltak, de valahogy mégsem a sztorikra emlékezem a leginkább, hanem olyan dolgokra, hogy K. Gabinál a konyhában szürcsöljük a jobbnál jobb teákat hajnali három órakor. Vagy hogy telefüstöljük Mazs szobáját, és szegény nem dohányosok pedig könnyezve kénytelenek játszani. Utólag is elnézést kérek tőlük. Vagy amikor késő este lementünk a Pingvinbe valami kaját venni. Ahogy elkísértük a vidékieket a buszpályaudvarra a játék után. Fűzfőt nem is említem, vagy Szekszárdot. Vagy amikor Phantomnál Heroes of might and magicet játszottunk. Az alkalomadtán előforduló spontán sörözéseket. Van emlék bőven. Aki a csapatban megfordult, tudja miről beszélek.
Ezt végig juttatva felmerül bennem a kérdés. Vajon játszanék-e még? Őszinte leszek, maga a játék annyira nem hiányzik, de ha a régi csapat lenne, vagy legalább néhány ember lenne a régi csapatból, játszanék. Szigorúan a régi idők emlékére és tiszteletére. Utólag úgyis a teaszürcsölésre emlékeznék inkább, meg a buszmegállóba sétálásra. A nevetésre. Az izgalomra. És ugye mindent elfelejteni nem szabad. Azt pedig ami jó volt, semmiképpen.