Mint könnyű sóhaj...

Még mindig szeretem a kis versbetéteket a fejezetek elején A Tükörjáróban. Antal Józsefnek köszönthetem, hogy versformába öntötte a soraimat. "... mint könnyű sóhaj, az égnek rebben a fekete madár, s szóm elviszi legalább: – Jövök én is lassan! Kérlek, mondd meg az Istennek, ha már arra jársz: várjon még tovább…!/ ...– Árnyék! Fald föl hát önmagad! – parancsolom, s nyakára láncot vetek. De nem értem, ha – mint orkán a kőfalat – ledöntöttem nagysokára, a földre én hogy kerültem?/ …Az ősz, az ősz... Hideg szél dúl. RETTEGÉS és magány az ősz. És félek… Még mindig félek. A Sárkány az ablakon túl egyszerre jóbarát és bősz ellen. Itt bent fogy az élet.../ ...kétszer is elment ablakom alatt! Várt, csillogó, szurok szemmel – átkom tisztán látom! –, hogy elragadja alkalom adtán éltem, ha szunnyadok, vele gyönyörű halálom.../ ...ott, ahol meghalt az Idő hol az álmodó is álom, hol estébe fúl az este, nincs átkos múlt, áldott jövő. Nevét könnyű kitalálnom: a Túlságosan is Messze.../ ...hogy kitöltsem, tér született! Mi állt eddig, most mozogjon! A tágas teremtés ölén jóra vigyen végre a tett! Képből a kép felragyogjon, száz és ezer szilánk helyén.../ ... átkelve tűzön és vizen, megmerítkezve mély csendben elértem végre helyemet, az áldást és a fényt, hiszen kegyes megmentőm emeltem föl, a végső szót…"