Arról, hogy majdnem, de végül is mégsem

Hogyan is mondjam? Lehetett volna még ebből valami jó is. Akár nagyon jó is. És még mindig lehet, csak nem nekem.
A tavalyi év végén lévő néhány hónapban egy magyar hölgynek segítettem megnyitni egy magyar cukrászdát itt, St. Augustine-ban. Az ötlet úgy elsőre nem tűnt rossznak, és én mindig is támogattam azt, amikor emberek nagy dolgokba vágnak bele. Segítettem hát. Sokat. Végül is én intéztem a nagyját, ismerősöm angoltudása igencsak csekélyke. Telefonálás, utánajárás, helységbérlés, engedélyintézés. Igen, most már tudom, hogy hogyan kell cukrászdát nyitni itt, akár éttermet, akár boltot. Legalábbis nagyjából. Az egyezségünk úgy szólt, hogy segítek neki megnyitni, azután viszont a maga ura, magától kell tudnia elintézni a dolgokat, vagy találjon mást, aki segít.
Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy számítottuk/számította, igencsak nem fogyot úgy a süti, mint kellett volna. Hamar kiderült, hogy ehhez a művelethez az én további támogatásom nélkülözhetetlen. Segítettem még egy kicsit, itt, ott, amott. Aztán felmerült az ötlet, hogy szálljak be én is, mivel pénzem nincs, szellemi tőkével, magyarul: áruljak a boltban, és intézzek mindent, de ezúttal pénzért, mármint, ha van (lenne) profit. Először nem érdekelt a dolog, aztán érdekelt, és egyre inkább megláttam benne valami fantáziát. Aztán a kőkemény valóság beütött, a fizetnivalókat fizetni kell, a gazdaság szar, és nyílt egy másik cukrászda is egy utcával arrébb. Ja, és boltok és éttermek zárnak be egymás után mindenfelé. De még mindig meg lehet csinálni. A kérdés, hogy akarnám-e. Eleinte a munkámat még mindenképp meg kellene tartanom, hogy lakbért és kaját tudjak biztosítani magamnak, munka után bolt estig, aztán pedig dolgozni is kéne azon a fránya forgatókönyvön. Képtelenség. Egy darabig lehetne, de hosszú távon nem. Nem beszélve arról, hogy a bolt nem az álmom, a filmkészítés igen. Még akkor is, ha jó eséllyel nem húz ki az anyagi csávából. Szóval a dilemma nagy volt, de meg kellett hoznom egy komoly döntést. És amúgy is, mint mondják: ha egy ajtó bezárul, egy másik megnyílik. Ebben bízom. Valami más lehetőség is majd csak jön. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. És addig is, legalább tudok írni és írni és írni.
De egyébként, csak hogy kerek-egész legyen a történet, és hogy a lelkiismeretemet is megnyugtassam, fogok készíteni a hölgynek egy üzlet/reklám-tervet, ahogy szerintem kéne csinálni a dolgokat, aztán, amit használ belőle, használ, amit nem, azt nem. Dobok mentőövet és megmutatom, hogy merre kell úszni. Nagyon többet már nem tehetek.
Így van?