A halott fák és a viharfelhők

- A fák, mint az ég, mindig tökéletesek. Torzan, meggyötörve, viharverten is. Csupaszan is. Lombtalanul, holtan is. De a halott fa sem halott, még ha fizikailag úgy is tűnik. Nem lehet, hiszen szimbólum, testet öltött szellem. Minden fa Világfa. Összeköti azt ami alant van, azzal ami itt és ami fent van. Kapu és út és emelkedés. Nem halott, örökké él. Csupasz, fehér ágai, mint egy műalkotás. Gyönyörű, megváltozhatatlan, figyelmet követelő. Nem idegen. Barátságos. Ismerős. Mint egy nagyszülő meleg, csontos keze. Sosem hagy el minket. Örökké érezzük érintését, és ebben az örök emlékben a mi kezünk mindig gyerek kéz, és a gondolat talán nevetést is csal az ajkunkra, de ha mást nem, legalább egy mosolyt. - Az ég, mint a fák, mindig tökéletes. Kéken, bárányfelhőkkel teleszórva, szürkén, egy homályos nappal, vagy éjszaka, millió csillaggal feldiszítve. A naplementék rózsaszín-bíbor gyönyörűségét már majdnem sikerült a giccses művészetnek ellopni, de azért az ég még minding érinthetetlen, főleg az kicsinyes ego számára. Trópusi vidékeken az ég gyorsan változik. A szikrázó napfényt szinte percek alatt égszakadás váltja fel, majd eltűnik, mintha mi sem történt volna. Valamikor a délután folyamán talán csak egy kósza felhővel kezdődik, valahol a láthatáron. Majd a felhő gyorsan megnövekszik, hegy méretűvé dagad, sok más társa csatlakozik hozzá, és még növeli, gyors szél kapja fel és röpíti felénk. Néhány felhő alacsonyabban suhan tova a fehéren és kéken pöffeszkedő felhőóriás alatt, mint előhírnökei a hamarosan bekövetkező őrületnek. Szinte szemmel láthatóan fordul a felhő fehérsége kékbe, kéksége majdnem feketébe. A mennydörgés már egy ideje szól, de csak most tudasol bennünk. Ha még most is fedél nélkül vagyunk, akkor a helyzet már menthetetlen. Villám villan itt is, ott is, a mennydörgést már a talp alatt érezni. Az ég végtelen felhőfolyam, haragos, sötét, megállíthatatlan. Ez már mindennek a vége. A végítélet. Most már nincs megállás. És akkor leszakad az ég, és az ember újra értelmezi a "mintha dézsából öntenék" megfogalmazást, hiszen ez a képzeletbeli "dézsa" most világméretű. Az eső szakad és elmos mindent. Ez most az özönvíz. Semmi más nincs. Csak eső. És eső. És még eső. Ha ezt kibírjuk, úgy tűnik, mindent kibírhatunk. Aztán egyszer csak olyan hirtelen, ahogy jött, az eső eláll. A felhők hamar eltűnnek, mintha vihar soha nem lett volna. Eltűnnek, de csak azért, hogy másnap újra visszatérjenek. Hogy visszatérjenek és újabb özönvizet hozzanak.