A halott fák és a viharfelhők

- A fák, mint az ég, mindig tökéletesek. Torzan, meggyötörve, viharverten is. Csupaszan is. Lombtalanul, holtan is. De a halott fa sem halott, még ha fizikailag úgy is tűnik. Nem lehet, hiszen szimbólum, testet öltött szellem. Minden fa Világfa. Összeköti azt ami alant van, azzal ami itt és ami fent van. Kapu és út és emelkedés. Nem halott, örökké él. Csupasz, fehér ágai, mint egy műalkotás. Gyönyörű, megváltozhatatlan, figyelmet követelő. Nem idegen. Barátságos. Ismerős. Mint egy nagyszülő meleg, csontos keze. Sosem hagy el minket. Örökké érezzük érintését, és ebben az örök emlékben a mi kezünk mindig gyerek kéz, és a gondolat talán nevetést is csal az ajkunkra, de ha mást nem, legalább egy mosolyt. - Az ég, mint a fák, mindig tökéletes. Kéken, bárányfelhőkkel teleszórva, szürkén, egy homályos nappal, vagy éjszaka, millió csillaggal feldiszítve. A naplementék rózsaszín-bíbor gyönyörűségét már majdnem sikerült a giccses művészetnek ellopni, de azért az ég még minding érinthetetlen, főleg az kicsinyes ego számára. Trópusi vidékeken az ég gyorsan változik. A szikrázó napfényt szinte percek alatt égszakadás váltja fel, majd eltűnik, mintha mi sem történt volna. Valamikor a délután folyamán talán csak egy kósza felhővel kezdődik, valahol a láthatáron. Majd a felhő gyorsan megnövekszik, hegy méretűvé dagad, sok más társa csatlakozik hozzá, és még növeli, gyors szél kapja fel és röpíti felénk. Néhány felhő alacsonyabban suhan tova a fehéren és kéken pöffeszkedő felhőóriás alatt, mint előhírnökei a hamarosan bekövetkező őrületnek. Szinte szemmel láthatóan fordul a felhő fehérsége kékbe, kéksége majdnem feketébe. A mennydörgés már egy ideje szól, de csak most tudasol bennünk. Ha még most is fedél nélkül vagyunk, akkor a helyzet már menthetetlen. Villám villan itt is, ott is, a mennydörgést már a talp alatt érezni. Az ég végtelen felhőfolyam, haragos, sötét, megállíthatatlan. Ez már mindennek a vége. A végítélet. Most már nincs megállás. És akkor leszakad az ég, és az ember újra értelmezi a "mintha dézsából öntenék" megfogalmazást, hiszen ez a képzeletbeli "dézsa" most világméretű. Az eső szakad és elmos mindent. Ez most az özönvíz. Semmi más nincs. Csak eső. És eső. És még eső. Ha ezt kibírjuk, úgy tűnik, mindent kibírhatunk. Aztán egyszer csak olyan hirtelen, ahogy jött, az eső eláll. A felhők hamar eltűnnek, mintha vihar soha nem lett volna. Eltűnnek, de csak azért, hogy másnap újra visszatérjenek. Hogy visszatérjenek és újabb özönvizet hozzanak.

Két sárkány

Hálószobánk falán van egy kép ami két egymással küzdő sárkányt ábrázol. Már nagyon sok éve megvan, a néhány költözés alkalmával jött velem. A sárkányok kínai sárkányok, hosszú kígyószerű testtel, karmokkal, nagy szemekkel, busás szemöldökkel, bajusszal és szakállal. Egymásba gabalyodva küzdenek, örökre, hiszen egyik sem nyerhet. Vér is van, de a harc mégsem élet-halálra megy, inkább olyan mint egy tánc, arra megy hogy ki legyen felül. Ki legyen a domináns. Itt minden az uralomról szól. De nem hatalomvágyról. Túlélésről. Arról, hogy ennek így kell lennie. A világon minden élőlény küzd a fennmaradásért. De nem csak előlények, a világ erői is küzdenek, de nem a fennmaradásért, hanem uralomért. Megnyerik, aztán elvesztik. Küzdelmükből változás születik és idő, de hiába az oda-vissza folyó örök tánc-küzdelem, a végén semmi sem változik. Ez a nyugalom a mozgás mögött. A varázslat, hogy az idő csak illúzió, hiszen ami mozogni látszik valójában áll, vagyishogy a mozgás és állás egy és ugyanaz. Ezért csak egy kép. Egy állókép a mozgásról. Külön érdekesség még, hogy ha hunyorítok, a kép megváltozik és egy véres szájú gyilkos bohócot mutat. De ezt valószínűleg csak én látom.

A papucs

Valamelyik nap napi teendőkből hazaérve kis családom és jómagam egy pár papucsot fedeztünk fel a kocsifeljárónkon. Az utca kihalt, sehol senki, csak a pár papucs a kocsifeljárón. Megállítom a kocsit, kiszállok, arrébb rugdalom a papucsot, hogy be tudjak állni, közben azon morfondírozok, hogy mi is történhetett a papucs gazdájával. Mivel előző napon pont a spontán gyulladás merült fel egy beszélgetésben az öcskössel, az az első gondolatom. Az emberke ellobbant, de a papucs valamiért nem. A második, hogy talán űrlények ragadták el az illetőt és csak a papucs maradt. Vagy csak egyszerűen elrepült, a papucsot meg itt hagyta, mert úgyis elpottyantotta volna. Az is eszembe jutott, hogy talán intő jel, mint a levágott lófej, de hogy kitől, miért, azt már nem tudtam kitalálni. Mindegy, gondoltam, itt hagyom az út mentén, hátha valakinek hiányzik és visszajön érte. De nem hiányzott senkinek, azóta is ott van.

Tudatos álom

98-ban kísérleteztem a tudatos álmodással, vagyishogy elolvastam egyetlen könyvet róla. A tudatos álmodás az az állapot, amikor az álmodó "éber" lesz álmában, vagyis tudatára ébred, hogy álmodik. De a felismerés nem ébreszti fel, éberen tud reagálni az álomtörténésekre, sőt alakítani is tudja azt. Ezenkívül emlékezik éber életére és korábbi tudatos álmaira is. A viszonylag egyszerű szabályokat követve és némi gyakorlással néhány napon vagy héten belül lett egy tudatos, avagy éber álmom. Varázslatos volt, és misztikus, és úgy tűnt rejtett jelentés van minden mögött. Repültem és felszálltam a Holdhoz, különleges és gyönyörű és furcsa dolgokat láttam. Felébredve nagyon büszke és izgatott lehettem. Hamarosan aztán úgy döntöttem, hogy a tudatos álmodás mégsem nekem való. Gondolkozom én eleget ébren, a csuda akar még álmomban is dolgokkal foglalkozni. A legjobb az amikor az egész csak történik, visz magával, különleges helyek, városok, világok nyílnak meg, nagy és nagyszerű dolgok történnek, vagy kicsit ijesztő, vagy nagyon furcsa, de a lényeg, hogy ami jön, az jön. Én azt szeretem. Valaki a napokban említette, hogy a tudatos álmodás segíthet alkotóknak, hogy kreatívabbak legyenek, kísérletezzenek dolgokkal álmukban, alkossanak. Lehet, hogy így van néhánynak, és bár engem is sokszor isnpirálnak álmaim, de nekem mégsem hiszem, hogy kéne a tudatos álmodás az alkotáshoz. Inspirál engem a valóság bőven. De azért talán mégiscsak tanultam valamit a kísérletezésből. Azóta alig vannak rémálmaim. Kivéve persze, ha ünnepi hétvége van, és álmomban rájövök, hogy az asztalaimnál a vendégek türelmetlenül várják, hogy végre kiszolgáljam már őket, és még többen érkeznek, és a gyomrom görcsbe rándul, mert százszázalék, hogy elefelejtettem valamit, amire valaki már tíz perce vár...

A névtelen szobor

St. Augustine városkájában van egy szobor, amiről nem lehet tudni, hogy kit ábrázol. Az egyik múzeum mögött áll magas talapzaton, a múzeumot szemmel tartva, egyszerű ruhában magányos nőalak. Felirat nincs, csak egy Biblia amit a kezében fog. Másik karját magasra emeli, mintha tartana valamit, de hogy mit nem tudjuk meg, hiszen azt úgy tűnik valaki eltávolította. A dolog amiről talán valóban tudni lehetne ki is ő, hiányzik. Őrző szent lehet mégis, vagy a múzeum tulajdonosának lánya, vagy mindkettő, hiszen a szellem és szimbólumok világában a kettő nem zárja ki egymást.

Az öreg daru, a sámán-fa, és a tizenhárom keselyű

Reggelente drága feleségemet furikázom a munkahelyére, az iskolába, ami olyan húsz percnyi vezetésre van, hétfőn és csütörtökön pedig a kislányomat is napközibe, ami közvetlen az iskola mögött van. Az odaút önmagában nem túl érdekes, beszélgetünk, vagy csak csendben nézelődünk. Az ezerszer bejárt táj sem nyújt túl sok újat minden nap, sokszor észre sem veszem, hogy már oda is értünk, csak automatikusan történik az egész. Mégis van egy-két dolog, amit szívesen látok: - Az öreg daru. A fehér kócsag és a szürke gém nem ritka látvány errefelé, főleg a kis tavak partján, de az én öreg darum más figura. Nem igazán tudom, hogy milyen fajta, nagy csőre és feje van, alacsonyabb és tömzsibb mint kecsesebb rokonai, de mégis olyan magával ragadó. Ütött-vert karakter, látszik rajta, hogy már régóta sétálgat errefelé, az egyik út mentén, sűrű fák mellett, ami valószínűleg valamiféle állóvizet rejt maga mögött. Kicsit rongyos is szegény, ha ember lenne, hajléktalannak gondolnánk. De kinézete félrevezető, hiszen ahogy mozog, sétál méltóságteljesen, lassan és meggondoltan, mégis határozottan, tudni véljük, hogy a madárlét végtelen bölcsességét szívta magában, és talán más madarak hozzá sereglenek jótanácsért, vagy elhajtják, de mindegy is, hiszen ő tudja, amit tud, és ez elég. De nem rongyos kinézete, és vélt bölcsessége miatt örülök ha megpillantom néha reggelente, hanem, hogy mennyire laza egy fickó. Egy fikarcnyi félelem nincs benne, ha éppen úgy tartja kedve, akkor átsétál az úton a másik oldalra - nem repül, sétál! - és a reggel munkába siető kocsit végtelen sorának igenis meg kell állnia és várnia amíg ő kényelmesen átér. Hihetetlen figura! Egyszer engem is megtorpantott sietésemben, de nem tudtam haragudni rá, sőt megtisztelve éreztem magam, hogy éppen előttem gondolta, hogy átsétál. Amikor látom mindig felderítit a napomat, és csak egyetlen dolgot sajnálok, azt hogy nem beszélünk egy közös nyelvet. Nagyon szívesen kifaggatnám egy-két dologról. - A sámán-fa. Egy másik rongyos, szedett-vedett teremtmény. Már egy ideje tűnődöm, hogy melyik név illik jobban boszorkány-fa vagy sámán-fa, nem mintha bármilyen elnevezés fontos lenne. De ha boszorkány-fa, akkor is inkább férfi, nagy, erős és szerteágazó. Kopasz ágain zöld nem nagyon van már, csak a nagy csómókban csüngő spanyol moszat, ami minden fának errefelé különleges hangulatot kölcsönöz. Ez a fa mágikus, és misztikus, és titkok tudója, de isteni is. Talán van egy árnyékos oldala, ami kicsit borzongató, de talán csak mert nem értjük, de láttam már napfényben is, akkor pedig meghitt és barátságos, bár még mindig rongyos. Valahogy egyszerre állati csontokat és tollat viselő sámán, és egy mosolyogva meditáló buddhista szerzetes. Mindig, mikor arra vezetek, sajnálom, hogy nincs időm megállni, még ha csak egy percre is, és tényleg eltűnődni a fa nagyszerűségén. De érzem, hogy hív, ahogy a fák hívnak néha, és az ég, és igenis szörnyű, hogy nem veszem rá magamat, hogy néha kiszakadjak kicsiny valóságomból, és hagyjam hogy egy kicsivel állandóbb dolgok, amik az emberi élet felett állnak, elragadjanak. - Nyirkos, enyhén ködös reggel volt, igazi Poe hangulat. Klasszikus, nem modern horror film. Csendes, nehéz, nyugtalan, mégis költői, borongósan szép. Az épület, ahova kislányom jár napközibe pont a feleségem iskolája mögött van, a nagy udvar mellett, ahol sokszor amerikai foci meccsre felkészülő fiúkat látok, vagy egyéb sportok gyakorlóit. De aznap reggel nem volt egy lélek sem a sportpályán, csak egy nagy csoportban gubbasztó mozdulatlan fekete keselyűk. Nem ritka látvány errefelé, mondjuk nem olyan előkelőek, mint kopasznyakú fajtársaik, de mégiscsak keselyűk. És ahogy ott ültek, baljósan a ködben, olyan volt mintha egy filmrendező rakta volna őket oda, majdhogynem giccses, erőltetett. De ez a valóság volt, és baljós vagy nem, giccses vagy nem, mégis nagyszerű. Megszámoltam őket. Pontosan tizenhárman voltak.

Miki egér

Az ünnepi szezon egyszerre átok és áldás annak aki pincérként dolgozik errefelé. Hálaadáskor kezdődik és Újév napjával ér véget. Áldás, mert ekkor lehet jó pénzt csinálni. Átok, mert az ember halálra dolgozza magát - néha úgy tűnik, hogy szó szerint. Amit legjobban utálok a pincérkedésben az az, hogy csak nagyon ritkán egyenletes. Vagy őrülten unalmas, és csak áldogálunk egy üres étteremben, egy fillért sem keresve, vagy eszeveszetten szaladgálunk, próbálva megőrizni ép elménket és nem összeesni a fáradtságtól… Az ünnepi szezon a hétvégi rohanásra még rátesz nem egy lapáttal, hanem tízzel. Amikor az ember tizenhat órát szó szerint szalad, szünet nélkül, falatokat itt-ott bekapkodva, és befejezésként még éjfélkor nehéz asztalokat és székeket pakolhat el egy órán kereszült, és négy óra alvás után visszatér, hogy szaladgáljon még egy kicsit, akkor feltétlenül felmerül a kérdés: mi a franckarikáért csinálom én ezt? Heti hét vagy akár nyolc műszakra van beírva az ember, fizikailag, idegileg kimerült, és ha valaki valaha szolgált ki embereket, akkor az tudja, hogy mennyire… hogy mondjam, komplikáltak tudnak lenni. Főleg az ünnepi tömeg, aki talán évközben nem jár (igazi) étterembe annyira, így nem tudja, hogy jónéhány dolog, amit művel, a lehetetlenségig lelassítja a kiszolgálást. De a fizetés megjön, és idővel az ember elfelejti fájdalmait, sérelmeit, és hiába fogadta meg, hogy soha többet, egy évre rá mégis ugyanúgy csinálja. Talán Karácsonykor történt az eset, amikor a Karácsony esti vacsoráztatást követő, pár óra alvás után a Karácsony napi svédasztalos büfé maraton tizenhat óráját követően végre ágyba keveredtem, jött a rémálom. A pincérkedés nem csak sok szaladgálással jár, hanem igen nehéz agymunka. Az embernek folyamatosan fejben kell tartania, melyik asztala hol is jár az étkezés fázisaiban, melyik fogást kell éppen kihozni, ki milyen italt kért, bárból, vagy csak alkoholmentes italokat, kinek kell a számla, és hogy azt az új asztalt, aki most jött be, egy percen belül üdvözölni is kell. Egy lépés és minden összedől, amiből nincs felépülés, vagy csak nagyon kínkeservesen. Karácsonykor nem volt menekvés a munka elől, még az álomban sem, hiszen miután ágyba kerültem ugyanúgy folytatódott minden egy repülőgép hangár nagyságú étteremben: emberek tucatjai érkeztek folyamatosan, fejben kellett tartani kinek mi kell, mikor, hogyan, de mivel ez már az álmok valósága volt, minden folyamatosan változott, cserélődött, és csak úgy szimplán nem volt semmi értelme, de én valahogy mégis próbáltam mégis mindent jól csinálni, és rendszert erőszakolni a káoszba, persze eredménytelenül, és csak nőtt és nőtt a semmiből előtermő, folyamatosan változó arcú mérges vendégek serege. Annyira elmérgesedhetett a helyzet, hogy végül ilyedtemben és tehetetlenségemben a félálom magasságaiba emelkedtem, és rájöttem, hogy álmodom. Sajnos a felismerés nem hozott megnyugvást, hiszen az álom még mindig folytatódott, mint valami furcsa art film, de fogalmam sem volt, hogy hogyan kapcsoljam ki a tévékészüléket. - Gyerünk, - gondoltam akkor magamban. - Kerülj ki ebből a körforgásból végre és gondolj valami másra. De jött a felismerés, semmi másra nem tudtam gondolni. Tudtam, hogy léteznek más dolgok, de valahogy nem voltam képes előcsalogatni őket, még gondolat szinten sem, nem hogy képileg. - Gyerünk már! Léteznek más dolgok is, nem csak az étterem. Erőltesd már meg magad! És akkor jött a gondolat! A egyetlen gondolat, ami nem étterem volt: Miki egér! - Normális vagy? Az összes létező dolog közül, amire gondolhatnál, a Miki egér jut eszedbe!? De nem tehettem róla, ez a gondolat jött. Tudtam, hogy nevetséges, de nem volt más. Akkor egy kis ideig a limbóban lebegtem és azon tűnődtem, hogy az étterem és Miki egér közül melyiket válasszam. Mintegy megosztott képernyőn, nem is, mintha két képernyőn egymás mögött futtott a két film, hátul az étterem, elől Miki egér, aztán - talán csak hogy ne legyen annyira nevetséges - Miki egér átváltozott a mostani színes, aranyos rajzfilmfigurából, a régi fekete-fehér, "creepy" Miki egérré, és akkor már azon tűnődtem, hogy annak idején mennyi gyereknek okozhatott rémálmot ez a karakter. Aztán lehet, hogy még több étterem jött, vagy Miki egér, vagy sötétség, vagy más, de többre nem emlékszem.