A névtelen szobor

St. Augustine városkájában van egy szobor, amiről nem lehet tudni, hogy kit ábrázol. Az egyik múzeum mögött áll magas talapzaton, a múzeumot szemmel tartva, egyszerű ruhában magányos nőalak. Felirat nincs, csak egy Biblia amit a kezében fog. Másik karját magasra emeli, mintha tartana valamit, de hogy mit nem tudjuk meg, hiszen azt úgy tűnik valaki eltávolította. A dolog amiről talán valóban tudni lehetne ki is ő, hiányzik. Őrző szent lehet mégis, vagy a múzeum tulajdonosának lánya, vagy mindkettő, hiszen a szellem és szimbólumok világában a kettő nem zárja ki egymást.

Az öreg daru, a sámán-fa, és a tizenhárom keselyű

Reggelente drága feleségemet furikázom a munkahelyére, az iskolába, ami olyan húsz percnyi vezetésre van, hétfőn és csütörtökön pedig a kislányomat is napközibe, ami közvetlen az iskola mögött van. Az odaút önmagában nem túl érdekes, beszélgetünk, vagy csak csendben nézelődünk. Az ezerszer bejárt táj sem nyújt túl sok újat minden nap, sokszor észre sem veszem, hogy már oda is értünk, csak automatikusan történik az egész. Mégis van egy-két dolog, amit szívesen látok: - Az öreg daru. A fehér kócsag és a szürke gém nem ritka látvány errefelé, főleg a kis tavak partján, de az én öreg darum más figura. Nem igazán tudom, hogy milyen fajta, nagy csőre és feje van, alacsonyabb és tömzsibb mint kecsesebb rokonai, de mégis olyan magával ragadó. Ütött-vert karakter, látszik rajta, hogy már régóta sétálgat errefelé, az egyik út mentén, sűrű fák mellett, ami valószínűleg valamiféle állóvizet rejt maga mögött. Kicsit rongyos is szegény, ha ember lenne, hajléktalannak gondolnánk. De kinézete félrevezető, hiszen ahogy mozog, sétál méltóságteljesen, lassan és meggondoltan, mégis határozottan, tudni véljük, hogy a madárlét végtelen bölcsességét szívta magában, és talán más madarak hozzá sereglenek jótanácsért, vagy elhajtják, de mindegy is, hiszen ő tudja, amit tud, és ez elég. De nem rongyos kinézete, és vélt bölcsessége miatt örülök ha megpillantom néha reggelente, hanem, hogy mennyire laza egy fickó. Egy fikarcnyi félelem nincs benne, ha éppen úgy tartja kedve, akkor átsétál az úton a másik oldalra - nem repül, sétál! - és a reggel munkába siető kocsit végtelen sorának igenis meg kell állnia és várnia amíg ő kényelmesen átér. Hihetetlen figura! Egyszer engem is megtorpantott sietésemben, de nem tudtam haragudni rá, sőt megtisztelve éreztem magam, hogy éppen előttem gondolta, hogy átsétál. Amikor látom mindig felderítit a napomat, és csak egyetlen dolgot sajnálok, azt hogy nem beszélünk egy közös nyelvet. Nagyon szívesen kifaggatnám egy-két dologról. - A sámán-fa. Egy másik rongyos, szedett-vedett teremtmény. Már egy ideje tűnődöm, hogy melyik név illik jobban boszorkány-fa vagy sámán-fa, nem mintha bármilyen elnevezés fontos lenne. De ha boszorkány-fa, akkor is inkább férfi, nagy, erős és szerteágazó. Kopasz ágain zöld nem nagyon van már, csak a nagy csómókban csüngő spanyol moszat, ami minden fának errefelé különleges hangulatot kölcsönöz. Ez a fa mágikus, és misztikus, és titkok tudója, de isteni is. Talán van egy árnyékos oldala, ami kicsit borzongató, de talán csak mert nem értjük, de láttam már napfényben is, akkor pedig meghitt és barátságos, bár még mindig rongyos. Valahogy egyszerre állati csontokat és tollat viselő sámán, és egy mosolyogva meditáló buddhista szerzetes. Mindig, mikor arra vezetek, sajnálom, hogy nincs időm megállni, még ha csak egy percre is, és tényleg eltűnődni a fa nagyszerűségén. De érzem, hogy hív, ahogy a fák hívnak néha, és az ég, és igenis szörnyű, hogy nem veszem rá magamat, hogy néha kiszakadjak kicsiny valóságomból, és hagyjam hogy egy kicsivel állandóbb dolgok, amik az emberi élet felett állnak, elragadjanak. - Nyirkos, enyhén ködös reggel volt, igazi Poe hangulat. Klasszikus, nem modern horror film. Csendes, nehéz, nyugtalan, mégis költői, borongósan szép. Az épület, ahova kislányom jár napközibe pont a feleségem iskolája mögött van, a nagy udvar mellett, ahol sokszor amerikai foci meccsre felkészülő fiúkat látok, vagy egyéb sportok gyakorlóit. De aznap reggel nem volt egy lélek sem a sportpályán, csak egy nagy csoportban gubbasztó mozdulatlan fekete keselyűk. Nem ritka látvány errefelé, mondjuk nem olyan előkelőek, mint kopasznyakú fajtársaik, de mégiscsak keselyűk. És ahogy ott ültek, baljósan a ködben, olyan volt mintha egy filmrendező rakta volna őket oda, majdhogynem giccses, erőltetett. De ez a valóság volt, és baljós vagy nem, giccses vagy nem, mégis nagyszerű. Megszámoltam őket. Pontosan tizenhárman voltak.

Miki egér

Az ünnepi szezon egyszerre átok és áldás annak aki pincérként dolgozik errefelé. Hálaadáskor kezdődik és Újév napjával ér véget. Áldás, mert ekkor lehet jó pénzt csinálni. Átok, mert az ember halálra dolgozza magát - néha úgy tűnik, hogy szó szerint. Amit legjobban utálok a pincérkedésben az az, hogy csak nagyon ritkán egyenletes. Vagy őrülten unalmas, és csak áldogálunk egy üres étteremben, egy fillért sem keresve, vagy eszeveszetten szaladgálunk, próbálva megőrizni ép elménket és nem összeesni a fáradtságtól… Az ünnepi szezon a hétvégi rohanásra még rátesz nem egy lapáttal, hanem tízzel. Amikor az ember tizenhat órát szó szerint szalad, szünet nélkül, falatokat itt-ott bekapkodva, és befejezésként még éjfélkor nehéz asztalokat és székeket pakolhat el egy órán kereszült, és négy óra alvás után visszatér, hogy szaladgáljon még egy kicsit, akkor feltétlenül felmerül a kérdés: mi a franckarikáért csinálom én ezt? Heti hét vagy akár nyolc műszakra van beírva az ember, fizikailag, idegileg kimerült, és ha valaki valaha szolgált ki embereket, akkor az tudja, hogy mennyire… hogy mondjam, komplikáltak tudnak lenni. Főleg az ünnepi tömeg, aki talán évközben nem jár (igazi) étterembe annyira, így nem tudja, hogy jónéhány dolog, amit művel, a lehetetlenségig lelassítja a kiszolgálást. De a fizetés megjön, és idővel az ember elfelejti fájdalmait, sérelmeit, és hiába fogadta meg, hogy soha többet, egy évre rá mégis ugyanúgy csinálja. Talán Karácsonykor történt az eset, amikor a Karácsony esti vacsoráztatást követő, pár óra alvás után a Karácsony napi svédasztalos büfé maraton tizenhat óráját követően végre ágyba keveredtem, jött a rémálom. A pincérkedés nem csak sok szaladgálással jár, hanem igen nehéz agymunka. Az embernek folyamatosan fejben kell tartania, melyik asztala hol is jár az étkezés fázisaiban, melyik fogást kell éppen kihozni, ki milyen italt kért, bárból, vagy csak alkoholmentes italokat, kinek kell a számla, és hogy azt az új asztalt, aki most jött be, egy percen belül üdvözölni is kell. Egy lépés és minden összedől, amiből nincs felépülés, vagy csak nagyon kínkeservesen. Karácsonykor nem volt menekvés a munka elől, még az álomban sem, hiszen miután ágyba kerültem ugyanúgy folytatódott minden egy repülőgép hangár nagyságú étteremben: emberek tucatjai érkeztek folyamatosan, fejben kellett tartani kinek mi kell, mikor, hogyan, de mivel ez már az álmok valósága volt, minden folyamatosan változott, cserélődött, és csak úgy szimplán nem volt semmi értelme, de én valahogy mégis próbáltam mégis mindent jól csinálni, és rendszert erőszakolni a káoszba, persze eredménytelenül, és csak nőtt és nőtt a semmiből előtermő, folyamatosan változó arcú mérges vendégek serege. Annyira elmérgesedhetett a helyzet, hogy végül ilyedtemben és tehetetlenségemben a félálom magasságaiba emelkedtem, és rájöttem, hogy álmodom. Sajnos a felismerés nem hozott megnyugvást, hiszen az álom még mindig folytatódott, mint valami furcsa art film, de fogalmam sem volt, hogy hogyan kapcsoljam ki a tévékészüléket. - Gyerünk, - gondoltam akkor magamban. - Kerülj ki ebből a körforgásból végre és gondolj valami másra. De jött a felismerés, semmi másra nem tudtam gondolni. Tudtam, hogy léteznek más dolgok, de valahogy nem voltam képes előcsalogatni őket, még gondolat szinten sem, nem hogy képileg. - Gyerünk már! Léteznek más dolgok is, nem csak az étterem. Erőltesd már meg magad! És akkor jött a gondolat! A egyetlen gondolat, ami nem étterem volt: Miki egér! - Normális vagy? Az összes létező dolog közül, amire gondolhatnál, a Miki egér jut eszedbe!? De nem tehettem róla, ez a gondolat jött. Tudtam, hogy nevetséges, de nem volt más. Akkor egy kis ideig a limbóban lebegtem és azon tűnődtem, hogy az étterem és Miki egér közül melyiket válasszam. Mintegy megosztott képernyőn, nem is, mintha két képernyőn egymás mögött futtott a két film, hátul az étterem, elől Miki egér, aztán - talán csak hogy ne legyen annyira nevetséges - Miki egér átváltozott a mostani színes, aranyos rajzfilmfigurából, a régi fekete-fehér, "creepy" Miki egérré, és akkor már azon tűnődtem, hogy annak idején mennyi gyereknek okozhatott rémálmot ez a karakter. Aztán lehet, hogy még több étterem jött, vagy Miki egér, vagy sötétség, vagy más, de többre nem emlékszem.

Mint könnyű sóhaj...

Még mindig szeretem a kis versbetéteket a fejezetek elején A Tükörjáróban. Antal Józsefnek köszönthetem, hogy versformába öntötte a soraimat. "... mint könnyű sóhaj, az égnek rebben a fekete madár, s szóm elviszi legalább: – Jövök én is lassan! Kérlek, mondd meg az Istennek, ha már arra jársz: várjon még tovább…!/ ...– Árnyék! Fald föl hát önmagad! – parancsolom, s nyakára láncot vetek. De nem értem, ha – mint orkán a kőfalat – ledöntöttem nagysokára, a földre én hogy kerültem?/ …Az ősz, az ősz... Hideg szél dúl. RETTEGÉS és magány az ősz. És félek… Még mindig félek. A Sárkány az ablakon túl egyszerre jóbarát és bősz ellen. Itt bent fogy az élet.../ ...kétszer is elment ablakom alatt! Várt, csillogó, szurok szemmel – átkom tisztán látom! –, hogy elragadja alkalom adtán éltem, ha szunnyadok, vele gyönyörű halálom.../ ...ott, ahol meghalt az Idő hol az álmodó is álom, hol estébe fúl az este, nincs átkos múlt, áldott jövő. Nevét könnyű kitalálnom: a Túlságosan is Messze.../ ...hogy kitöltsem, tér született! Mi állt eddig, most mozogjon! A tágas teremtés ölén jóra vigyen végre a tett! Képből a kép felragyogjon, száz és ezer szilánk helyén.../ ... átkelve tűzön és vizen, megmerítkezve mély csendben elértem végre helyemet, az áldást és a fényt, hiszen kegyes megmentőm emeltem föl, a végső szót…"

Egyedül

Kérdezték, hogy tehetnek-e értem valamit. Hogy segíthetnek-e. Én mondtam nekik, hogy csak hagyjanak feküdni a hideg kövön és ne törődjenek velem, de nem értették és egyre többen érkeztek, és egyre többet kérdeztek. Egy idő után feladtam, és csak hagytam, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak. Szúrós szagú kenőcsökkel kenték be lehorzsolt tagjaimat és ragacsos sötétzöld leveleket kötöztek törött szárnyaimra, majd pokrócokba és takarókba csavartak, és egy apró tüzet is raktak nekem, hogy az éjszaka hidegében meg ne fagyjak. Csak a csillagok ragyogtak az égen, de látványukat nem bírtam elviselni. Lehúnytam a szemem és égető tűzkönnyeket sírtam. Néhányan akkor énekelni kezdtek, mások pedig virágokat raktak rám.

Fanézőben

Két éve talán, hogy először igazán elbűvöltek a fák. Igazán. Azóta nekem mindig tökéletesek, úgyanúgy mint az ég, a hegyek és az óceán. Csak nem mindig van idő, hangulat, éberség arra, hogy lássam. Amikor először elvarázsolt különlegességük és szépségük, éppen autókáztam a drágámmal, csak körbe-körbe az új városrészen ahova éppen költöztünk. Felfigyeltem néhány érdekes fára, mivel új volt a környék és a szemem még nem únta-szokta meg a látványt. És akkor jöttem rá, hogy mennyire nem látjuk őket. Nem, nem az hogy nem figyelünk oda rájuk, egyszerűen nem látjuk őket. Csak házakat, utakat látunk, közlekedési táblákat, de leginkább azt ami a fejünkben van. A fák csak néha-néha tűnhetnek fel és akkor sem egymagukban, hanem együtt, tömegben, közös zöldellésben. Gondoltam egyet és javasoltam a drágámnak, hogy most egy darabig csak a fákat nézzük. Úgy is tettünk. Először az tűnt fel, hogy a fák a környéken milyen egyediek, különlegesek, mindegyik másmilyen még ha hasonlítanak is egymásra, csak egyfélék, csak maguk, és önmagukban tökéletesek. Még ha csonkák is, sérültek, megtörtek, girbe-gurbák is, akkor is tökéletesek. Méltóságuk megtörhetetlen. Nem csak varázslatosak, de eredettől fogva tiszták, magasrendűek, szakrálisak. És akkor minden megfordult, a házak és az út tűnt el, a közlekedési táblák és a többi autó; csak a fák maradtak, aztán eltűntek azok is, és eltűnt a fenézés és a fanéző, és világosság fénylett át a mindenen. Meg kellett szakítanom az élményt mert azért mégiscsak veszélyes így vezetni, főleg egy terhes kismamával az anyósülésen, vagy talán a baba meg is volt már. Sok mindenen járt eszem utána, meditáción, tantrán, zenen, jógán, Hamvas Béla Fák című kötetén, és azon amikor tizenkilenc évesen a világ először nyílt meg, és vált áttetszővé... - Mostanában igyekszem jobban odafigyelni a fákra. Jobban igyekszem látni őket, önmagukban, fennségükben, szelídségükben. Persze amikor eszembe jut, mert azért a mindennapok könnyen és mindig átveszik az uralmat.

A díj