Fanézőben

Két éve talán, hogy először igazán elbűvöltek a fák. Igazán. Azóta nekem mindig tökéletesek, úgyanúgy mint az ég, a hegyek és az óceán. Csak nem mindig van idő, hangulat, éberség arra, hogy lássam. Amikor először elvarázsolt különlegességük és szépségük, éppen autókáztam a drágámmal, csak körbe-körbe az új városrészen ahova éppen költöztünk. Felfigyeltem néhány érdekes fára, mivel új volt a környék és a szemem még nem únta-szokta meg a látványt. És akkor jöttem rá, hogy mennyire nem látjuk őket. Nem, nem az hogy nem figyelünk oda rájuk, egyszerűen nem látjuk őket. Csak házakat, utakat látunk, közlekedési táblákat, de leginkább azt ami a fejünkben van. A fák csak néha-néha tűnhetnek fel és akkor sem egymagukban, hanem együtt, tömegben, közös zöldellésben. Gondoltam egyet és javasoltam a drágámnak, hogy most egy darabig csak a fákat nézzük. Úgy is tettünk. Először az tűnt fel, hogy a fák a környéken milyen egyediek, különlegesek, mindegyik másmilyen még ha hasonlítanak is egymásra, csak egyfélék, csak maguk, és önmagukban tökéletesek. Még ha csonkák is, sérültek, megtörtek, girbe-gurbák is, akkor is tökéletesek. Méltóságuk megtörhetetlen. Nem csak varázslatosak, de eredettől fogva tiszták, magasrendűek, szakrálisak. És akkor minden megfordult, a házak és az út tűnt el, a közlekedési táblák és a többi autó; csak a fák maradtak, aztán eltűntek azok is, és eltűnt a fenézés és a fanéző, és világosság fénylett át a mindenen. Meg kellett szakítanom az élményt mert azért mégiscsak veszélyes így vezetni, főleg egy terhes kismamával az anyósülésen, vagy talán a baba meg is volt már. Sok mindenen járt eszem utána, meditáción, tantrán, zenen, jógán, Hamvas Béla Fák című kötetén, és azon amikor tizenkilenc évesen a világ először nyílt meg, és vált áttetszővé... - Mostanában igyekszem jobban odafigyelni a fákra. Jobban igyekszem látni őket, önmagukban, fennségükben, szelídségükben. Persze amikor eszembe jut, mert azért a mindennapok könnyen és mindig átveszik az uralmat.

A díj

Néha sok

Olyan sok minden történik mostanában, mondjuk mindig... Elkezdődött az új év, drága kislányom egyre többet beszél, magyarul is, angolul is, befejeztem a filmhez a magyar feliratot, elkezdtem dolgozni a következő nagy forgatókönyvön, és egy rövidfilm is becsúszik. Jó kreatívnak lenni, de néha összetorlódnak a dolgok, a mindennapi élet, munka, gyerekfelügyelet néha sok. Most is, ma is, szabadnap van, örülni kéne, de mégis úgy érzem, hogy le vagyok maradva. Túl vállaltam magam? Úgy tűnik. Egy kicsit. Pedig pihenni is jó lenne, meg egy kicsit szórakozni is. Jól érezni magam. Nem szabad, hogy a dolgok eluralkodjanak rajtunk. Szeretném újra felidézni a sok jót, amit a buddhizmusból, taóból, egyéb keleti bölcs tanításokból tanultam, tudniillik, hogy elengedni a dolgokat. Hogy ők is elengedjenek... Csak néha. Hogy eltűnjön a madár az ágon... aztán úgyis visszajön. Igen, jó lenne meditálni. De mindig is oltári béna voltam benne. Olyan jó kis gondolatok jönnek, nem tudom elengedni őket. Így aztán ők is fogvatartanak engem, és a meditáció teljes csőd... Vagy... Régen sokat sétáltam, az minding segített. De igazán csak Fehérváron tudtam sétálni, itt valahogy nem lehet. A tengerpart mondjuk megnyugtat. De csak ideiglenesen. Nagysága inkább elborzaszt, a gondolat pedig megijeszt, hogy milyen lények is lakhatnak gyomrában. Vagy csak kicsit lazítani kéne... Megengedni, hogy egy-két dolog csússzon. Valószínűleg az sem lenne világvége.

Hambla

"Hambla". Így hívja drága, egyetlen kislányom Hamvas Bélát. Van két Hamvas poszterem kiaggatva, onnan jött. Buddha neve pedig eddig "Bú" volt, de már pár napja "But". Cuki...

Nyertünk egy díjat!

Jó érzés volt megnyerni az első díjat (remélhetőleg lesz még :). Az a sok befektetett munka talán most már kezd megtérülni. Most már örülök, hogy megcsináltam a filmet. Sőt, talán kedvem szottyant egy újabbhoz is. De csak egy rövidfilmhez. Hmmm. Mi is legyen az?

Reggeli

A kislányom és én csendben reggelizünk. A szerelmem munkában, ma van az első napja. Jó ez. A nyugalom. A béke. A csend. Most nem rohanhatok, hajszolhatok tovább, meg kell állni, még ha csak egy percre is és élvezni a csendet. A reggelit. A kislányom és én. Jó ez.

Az álomhotel

Visszatérő álomhelyszín, olyan, amit már rengetegszer láttál, ismered különböző területeit, a színeket, szagokat, a mintát a szőnyegen. Ez az álomhotel, ami régen talán könyvtár volt, talán kastély, öreg, tömör, középkori monstrum, többszáz szobás, négy-öt-hat emeletes. Nem éppen idilli hely, inkább nyomasztó, még a hotelt körülölelő vidék is az, hiába a ragyogó tavaszi, kora nyári színek, az egész túl éles, nem szép, ijesztő. Az épület mögött az a jól ismert, átlátszó vízű tó, amiben aligátorok laknak, és ami külön is megállja a helyét, és ahol sok álommal ezelőtt lehetett menekülni a fogas bestiák elől. De a hotel más. Hátsó bejáraton, alagúton lehet bejutni a folyosóira, és itt ugyan nincsenen harsány színek, tavasz, vagy nyár, csak sűrű félhomály, dohszag, por és tömör szorongás. Az egész életveszélyes, a falak, padlók hullámoznak a szobákban, senkinek sem kéne itt lennie, de mégis nagy a jövés-menés, nagy álomalak-találkozó hely ez. Unokatestvéremet vezetem körbe mondván: - nézd csak, ez az a hely, amiről olyan sokszor álmodtam már, de mindig elfelejtem. Mások is jönnek, mexikói munkások jelennek meg a szobák állapotát felmérni, pedig bolondság az egész, a padló hullámzik, még belépni az ajtón is merő istenkísértés. Mutogatva próbálom felhívni az egyikük figyelmét az örökmozgó talajra, falakra, menyezetre, de ő csak nevet, mintha mindez nagyon is rendben lenne. Ő csak felméri a károkat. Nem nagy ügy. Egy nagyobb teremben, ami akár könyvtárszoba is lehetett régen, nyomorékok ebédelnek egy nagy asztalnál körben, gyengeelméjűek, fizikailag torzak, végtag nélkül, ijesztő arccal, fehér kórházi ruhában, kiabálva, hangoskodva, bűzölögve - innen hamar megyek/megyünk, rájuk nézni sem bírok. Egy hátsó, fehérre meszelt falú, de mégis koszos, poros személyzeti helységben magyar öregasszonyok trécselnek. Takarítónők, gondnokok, ápolók lehetnek, és amint belépek elkezdenek nekem magyarázni. Mindegy, hogy miről, ők jobban tudják. Nem sokra rá megjelenik a hotel "fantomja" is: szörnyeteg is, ember is, maszkot visel talán, szürke és magas. Az emlékezet próbálja eltörölni a képet, nem akarja látni, és az álom is itt törik meg, minden forogni kezd, mint hirtelen ébredéskor szokás, és a drágám kérdezi, hogy jól vagyok-e, mert hogy rázkódik az egész ágy. Jól vagyok - morgom és a másik oldalra fordulok. Csak a szívem ver hevesen. De jól vagyok. Ez az álomhotel - gondolom aztán, roppant nyomasztó, de mégis emlékezetes egy hely. Hogyan is feledkezhettem meg róla?