Néha sok

Olyan sok minden történik mostanában, mondjuk mindig... Elkezdődött az új év, drága kislányom egyre többet beszél, magyarul is, angolul is, befejeztem a filmhez a magyar feliratot, elkezdtem dolgozni a következő nagy forgatókönyvön, és egy rövidfilm is becsúszik. Jó kreatívnak lenni, de néha összetorlódnak a dolgok, a mindennapi élet, munka, gyerekfelügyelet néha sok. Most is, ma is, szabadnap van, örülni kéne, de mégis úgy érzem, hogy le vagyok maradva. Túl vállaltam magam? Úgy tűnik. Egy kicsit. Pedig pihenni is jó lenne, meg egy kicsit szórakozni is. Jól érezni magam. Nem szabad, hogy a dolgok eluralkodjanak rajtunk. Szeretném újra felidézni a sok jót, amit a buddhizmusból, taóból, egyéb keleti bölcs tanításokból tanultam, tudniillik, hogy elengedni a dolgokat. Hogy ők is elengedjenek... Csak néha. Hogy eltűnjön a madár az ágon... aztán úgyis visszajön. Igen, jó lenne meditálni. De mindig is oltári béna voltam benne. Olyan jó kis gondolatok jönnek, nem tudom elengedni őket. Így aztán ők is fogvatartanak engem, és a meditáció teljes csőd... Vagy... Régen sokat sétáltam, az minding segített. De igazán csak Fehérváron tudtam sétálni, itt valahogy nem lehet. A tengerpart mondjuk megnyugtat. De csak ideiglenesen. Nagysága inkább elborzaszt, a gondolat pedig megijeszt, hogy milyen lények is lakhatnak gyomrában. Vagy csak kicsit lazítani kéne... Megengedni, hogy egy-két dolog csússzon. Valószínűleg az sem lenne világvége.

Hambla

"Hambla". Így hívja drága, egyetlen kislányom Hamvas Bélát. Van két Hamvas poszterem kiaggatva, onnan jött. Buddha neve pedig eddig "Bú" volt, de már pár napja "But". Cuki...

Nyertünk egy díjat!

Jó érzés volt megnyerni az első díjat (remélhetőleg lesz még :). Az a sok befektetett munka talán most már kezd megtérülni. Most már örülök, hogy megcsináltam a filmet. Sőt, talán kedvem szottyant egy újabbhoz is. De csak egy rövidfilmhez. Hmmm. Mi is legyen az?

Reggeli

A kislányom és én csendben reggelizünk. A szerelmem munkában, ma van az első napja. Jó ez. A nyugalom. A béke. A csend. Most nem rohanhatok, hajszolhatok tovább, meg kell állni, még ha csak egy percre is és élvezni a csendet. A reggelit. A kislányom és én. Jó ez.

Az álomhotel

Visszatérő álomhelyszín, olyan, amit már rengetegszer láttál, ismered különböző területeit, a színeket, szagokat, a mintát a szőnyegen. Ez az álomhotel, ami régen talán könyvtár volt, talán kastély, öreg, tömör, középkori monstrum, többszáz szobás, négy-öt-hat emeletes. Nem éppen idilli hely, inkább nyomasztó, még a hotelt körülölelő vidék is az, hiába a ragyogó tavaszi, kora nyári színek, az egész túl éles, nem szép, ijesztő. Az épület mögött az a jól ismert, átlátszó vízű tó, amiben aligátorok laknak, és ami külön is megállja a helyét, és ahol sok álommal ezelőtt lehetett menekülni a fogas bestiák elől. De a hotel más. Hátsó bejáraton, alagúton lehet bejutni a folyosóira, és itt ugyan nincsenen harsány színek, tavasz, vagy nyár, csak sűrű félhomály, dohszag, por és tömör szorongás. Az egész életveszélyes, a falak, padlók hullámoznak a szobákban, senkinek sem kéne itt lennie, de mégis nagy a jövés-menés, nagy álomalak-találkozó hely ez. Unokatestvéremet vezetem körbe mondván: - nézd csak, ez az a hely, amiről olyan sokszor álmodtam már, de mindig elfelejtem. Mások is jönnek, mexikói munkások jelennek meg a szobák állapotát felmérni, pedig bolondság az egész, a padló hullámzik, még belépni az ajtón is merő istenkísértés. Mutogatva próbálom felhívni az egyikük figyelmét az örökmozgó talajra, falakra, menyezetre, de ő csak nevet, mintha mindez nagyon is rendben lenne. Ő csak felméri a károkat. Nem nagy ügy. Egy nagyobb teremben, ami akár könyvtárszoba is lehetett régen, nyomorékok ebédelnek egy nagy asztalnál körben, gyengeelméjűek, fizikailag torzak, végtag nélkül, ijesztő arccal, fehér kórházi ruhában, kiabálva, hangoskodva, bűzölögve - innen hamar megyek/megyünk, rájuk nézni sem bírok. Egy hátsó, fehérre meszelt falú, de mégis koszos, poros személyzeti helységben magyar öregasszonyok trécselnek. Takarítónők, gondnokok, ápolók lehetnek, és amint belépek elkezdenek nekem magyarázni. Mindegy, hogy miről, ők jobban tudják. Nem sokra rá megjelenik a hotel "fantomja" is: szörnyeteg is, ember is, maszkot visel talán, szürke és magas. Az emlékezet próbálja eltörölni a képet, nem akarja látni, és az álom is itt törik meg, minden forogni kezd, mint hirtelen ébredéskor szokás, és a drágám kérdezi, hogy jól vagyok-e, mert hogy rázkódik az egész ágy. Jól vagyok - morgom és a másik oldalra fordulok. Csak a szívem ver hevesen. De jól vagyok. Ez az álomhotel - gondolom aztán, roppant nyomasztó, de mégis emlékezetes egy hely. Hogyan is feledkezhettem meg róla?

"Hogy csábít az üres papír az írásra. Talán semmi másért, csak hogy az elviselhetetlenül fehér teret valamiképpen befirkálja. Nincs nyugtalanítóbb, mint az olyan lap, amelyen nincs semmi, vagyis amelyen éppen a semmi van. A gyerek nem tud elviselni semmiféle papírt üresen. Megtölti. Mivel? Vonalakkal, ábrákkal, irka-firkával. Csak ne legyen üres." Hamvas Béla: Arkhai - Az észak-amerikai petroglifák.

Hold

Hogyha holnap fakó fényben égnék - hívjatok Holdnak és mutassatok rám nevetve - nem félnék többet én is nevetnék - majd madárrá változnék és repülnék keletre - Hogy én lássam meg először a felvillanó lángot - s hogy elmondhassam nektek milyen szép - és hogy nem hoz halált - csak több világosságot (1996)