Engedjétek hozzám a vámpírokat

Halálosan unom a vámpírokat. Az elmúlt tizenegy-néhány évben újat nem nagyon tudtak nyújtani, sőt tudatosan kerültem a vérszívókat szerepeltető újdonságokat. Persze tisztán emlékszem még az "Interjú a vámpírral" című filmre, ami annak idején lenyűgözött, könyvben pedig még talán a "Lestat, a vámpír", "Az átkozottak királynője" viszont már kicsit sok volt, tovább nem is olvastam a sorozatot. Szerepjátékosként is igencsak tetszett a "Vampire, the Masquerade", többek között whoisnot egy-két felejthetetlen meséjét említeném, de ahogy az évek teltek, a játék is érdektelenné vált, és a többi, újabb, érdekesebb kiadványokkal már nem vette fel a versenyt. Ezenkívül még mindenképpen említésre méltó Coppola "Draculája", ami valódi klasszikus, a fantasztikus Gary Oldman-nel a címszerepben. Aztán mi van még? Nem sok. De azért van. A "Let the right one in" című svéd filmet, csak a minap néztem meg, minden előítéletemet félresöpörve. Jól tettem. Gyönyörű film, gyönyörűen elmesélve. Nem zavart a vámpírosdi sem benne. A "Twilight" már más tészta. Meg kell hagynom, hogy helyenként szépen nézett ki, de filmet ennyire már régen untam. Elkezdtem nézni a "True Blood" című sorozatot is, mert úgy hallottam, hogy jó. A Louisianás dolgok bejönnek, az ember karakterek is, de a vámpírosdit legszívesebben áttekerném. De azért mindent összevetve, egész jó. Szokni kell. Ja, majdnem kifelejtettem a "Vampire hunter D" című japán rajzfilmet, amit nagyon szeretek, és amiben a vámpírosdi nagyon másképp, kicsit sci-fi hangulatban van jelen. Azonkívül pedig brainoiz barátom egy sajnos eleddig kiadatlan novellája érdemel szót, ami gyönyörűen egyáltalán nem pendített fájdalmas húrokat bennem. Pedig vámpíros. De másmilyen. Jó.
Ami a legjobban zavar, talán az, hogy a vérszívókból romantikus hősök lettek. Már nem is szörnyetegek. És nem szenvednek. Illetve alig. Mi értelme van akkor? Meg az, hogy minden újabb filmben, könyvben újra kell tanulni, hogy ezek a vámpírok most miben is mások. Például tud-e nappal mozogni vagy nem? Koporsóban alszik-e, vagy ágyban, vagy alszik-e egyáltalán? Tud-e csak kis vért szívni az áldozatból, vagy mindenképpen ölnie kell? Hogyan készülnek az újonc vámpírok? Hat-e rájuk fokhagyma, kereszt, esetleg ezüst, folyóvíz, bejöhet-e az ajtón meghívás nélkül, milyen erői vannak, és így tovább? De, kérdem én. Ki a francot érdekel?! Miért kell nekem minden új filmben tíz-húsz percig azt néznem, hogy a vámpír fő- vagy mellékszereplő ezt magyarázza egy halandó fő- vagy mellékszereplőnek? Persze, mert minden alkotó azt akarja, hogy az ő vámpírja másmilyen legyen, de teljesen fölöslegesen. Attól még vámpír.
És ugyanolyan halálosan unalmas.

Szomszéd

Egyre nagyobb a meggyőződésem, hogy az az igen hírhedt amerikai bőrfejű buli, amibe véletlen csöppentem majdnem nyolc évvel ezelőtt, a szomszédban zajlott le. Még jó, hogy három éve itt lakom, de régebben eszembe se jutott beazonosítani a helyet... Ha nem mesélem otthon annyit a történetet, biztosan nem is morfondírozom annyit rajta. "Éljen Bajszos!" Hát mit ne mondjak, nem a legfényesebb éjszakám...

Eső

Ma bőrig áztam úgy, hogy egy eresz alatt álltam. Köszi, Florida! :)

Csak a szépre emlékezem 7

Tehenek. Nem ez az első dolog, aminek Arizonával kapcsolatban az ember eszébe kéne, hogy jusson, de ott voltak mindenütt. Igen a szakadékok mentén, meredek hegyoldalakon mászkáltak, hogy hogyan, nem tudom, néha keresztbe feküdtek az úton, hogy alig lehetett kikerülni őket, egyszer egyikük pedig barátságosan elindult a kocsink felé szintén az út közepén, de sikerült nem elütnünk. Egyébként itt, Arizonában szálltunk meg a legjobb motelben az utunkon, aminek a hátsó terasza egy kisebb szakadékra nézett, és olyan tiszta volt, hogy le a kalappal. Itt néztük meg időtöltés gyanánt a tévében az "Ahová lépek szörny terem" című eposzt, ami sivatagi utazásaink után már nem is tűnt annyira nevetségesnek. De persze a legfontosabb említenivaló Arizonában, a mindenki által ismert Grand Canyon, ami valóban olyan hatalmas, hogy amíg nem láttad, nem tudod elképzelni. Gyönyörű, viszont tíz perc után meg lehet unni, merthogy nem csinál semmit. Mondjuk hozzáteszem, hogy a sasok azért ott köröznek, azokat lehet bámulni. Átvezettünk egy másik kilátó helyre, de ott is ugyanúgy nézett ki. Mindegy azért csináltunk egy képet rólam, hogy "gitárrommal a kezemben egy szakadékba nézek", merthogy a hangszer is utazott velünk, ha meg már szakadék, akkor Grand Canyon. Onnan tovább autókázva vágtunk át meglepetésként - merthogy nem számítottunk rá - Amerika egyik legnagyobb építészeti csodáján, a Hoover Damen, ami egy duzzasztó gát, hihetlenül nagy, és nagyon jól néz ki. Onnan már nem volt messze Las Vegas, ami a másik olyan dolog, hogy amíg az ember élőben nem látja, addig nem tudja elképzelni sem, hogy milyen. Merthogy pontosan olyan, mint a filmekben. Gyönyörű, tele van élettel, és csak a kaszinózásról szól. Itt egy kicsit (megjegyzendő pénzszűkében voltunk) félkarú rablóztunk, és hasonlók, egy kicsit még egy topless bárba is sikerült betévednünk :), aztán reggel tovább. Át a Mojave sivatagon (ami abban a régi "Parasite Eve" című játékban is volt) És be Los Angelesbe. Ott három hetet töltöttünk, nyugat Hollywood vendégeként, szegényen, de szabadon, majd vissza Floridába, egyenesen a 10-es úton, kitérő nélkül, talpra állni.
Az út Los Angelesig több mint tíz napig tartott, több mint háromezer mérföldet utaztunk, tizenegy államban voltunk és az életem eddigi legizgalmasabb kalandja volt. Utólag semmi pénzért ki nem hagynám, bár ma már talán nem így vágnék neki. De, ha a lehetőség hozza, és lehet menni, még egyszer megtenném.
Mondjuk most már lehet, hogy tényleg északot kéne bejárni.



Grand Canyon, Arizona



Hoover Dam, Arizona-Nevada határ



Las Vegas



Los Angeles



Hollywood Boulevard, Los Angeles



A Hollywood felirat, Los Angeles

Új írás

"Nkagisangra szörnyű éhség jött rá. Éppen a vacsorát készítette, hagymát szeletelt könnyezve a zöldségsalátához. A gyomra hirtelen összerándult és olyan maró ürességet érzett, hogy összegörnyedt.
Enni... Kell – gondolta, és tétován nézett a hűtőszekrény felé.
Az éhség akkor fájdalomba csapott át, és égetni kezdte a belsejét. Nkagisang levegő után kapkodott.
Gyorsan! Valamit... Bármit – gondolta.
De nem tudta kitalálni, hogy mit is egyen, nem tervezte, hogy aznap este már enni fog, amit a családnak főzött vacsorára, azt meg sajnálta magától.
Jobb híján megfogta az egyik megpucolt hagymát, és beleharapott. A könnyek még jobban ellepték a szemét, míg már nem látott semmit, de a falat mégsem marta túlságosan a száját és torkát. Megrágta és lenyelte.
Újabb fájdalomhullám csapott végig rajta a gyomrából indulva. A maradék hagymát szinte megrágatlanul tömte magába, majd egy másikat, a harmadikat pedig pucolatlanul falta fel, mire a fájdalom lassan alábbhagyott.
– Mi a fene van már megint? – kérdezte fennhangon és a konyhapultra görnyedt. Gyomrában a fájdalom most valami puha lüktetéssé alakult át. – Hiszen ma már ettem. Kétszer is."

(Kódai Richárd: Hálásan köszönöm, uram, asszonyom!)

Néhányan már olvastátok az eredetit, ma befejeztem a bővített változatot. Így most nem látszik rajta, de egyébként sci-fi. Ja, és ez is egy kicsit erős lett... Hiába, igyekszem. :)

Örvény

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogyha egyszer véletlen a folyóba esnék, és egy örvény ragadna el, ne kapálózzak, csak hagyjam, hogy lehúzzon a mélybe, egy idő után kilök magából és úgy már ki lehet úszni. De, ha valaki küzd ellene, azt az örvény nem engedi, és bizony az illető ott maradhat.
Nagy tanulság ez. Néha a legbölcsebb dolog, ha hagyod, hogy az áramlat elragadjon. Nem lehet minden csatát megnyerni, és nem is kell. Ha túl feszíted a húrt, elpattanhat.
Egzisztenciális szinten nem jutok egyről a kettőre, krízishelyzetek váltogatják egymást, a megboldogult kétezres év jut eszembe, amikor a legkevesebbem volt.
Feladtam. Hátha így messzebb jutok.
(A kétezres év védelmében: akkor volt az is, hogy MINDEN megváltozott. Jó értelemben.)

Az óriás szitakötők tánca

Kivittem a kutyát az udvarra és látom, hogy ott kint óriás szitakötők keringenek körbe-körbe a levegőben. Ez néhány perce történt. Az eső nagyon enyhén szemerkél, csak néha-néha hull egy csepp az emberre, de mégis mindennek esőillata van, és érezni a feszültséget a levegőben, hogy igen most már bármelyik pillanatban komolyan rákezdhet. De miért jó ez a szitakötőknek? Miért jöttek most elő (húsz perce még sehol sem voltak), és járják igéző és kicsit szédítő táncukat? Nincsenek sokan, talán tizenöten-húszan. Nagyok, tizenkettő-tizenöt centis szárnyfesztávolsággal. És csak táncolnak. Miért?
Imádom Floridát.