Kínai filmek

Az utóbbi években megszerettem ezeket az új, látványos kínai filmeket nyilván a "Crouching tiger, hidden dragon" nyomán, ami egyébként egy darabig a kedvenc filmem volt. (Hogy most mi a kedvenc, azt nem árulom el :P) A kínai kultúra és gondolkodás mindig is lenyűgözött, eltekintve természetesen a kommunista rémuralomtól, de az se nem kultúra, se nem gondolkodás. A harcművészet is foglalkoztatott egy időben, de mondjuk csak harcjelenetekért nem néznék meg egy filmet. Amit ezek a filmek nyújtanak, a kitűnő harci koreográfia mellett, az a látvány, és természetesen dráma, ami néha nem árt. Mármint a filmekben. Mondjuk a filmek minősége és értéke azért változó, ezért összeállítottam egy négyes listát, az én számomra legjobban tetszők közül, ami teljesen szubjektív, de egyébként meg mi más lehetne amúgy is:
A "Crouching tiger, hidden dragon" messze veri a mezőnyt, nemcsak, hogy látványban, hanem itt valahogy tökéletes egyensúlyban van látvány, akció és dráma. A karakterek élőek, nem elnagyoltak, illetve ha azok is, valahogy mégis lélegeznek, mintha új erőre kaptak volna.
Az egyensúlyt a másik három film már nem tudta ilyen sikeresen megtartani, de így is mindenképpen értékes alkotások, csak ajánlani tudom őket.
A "Hero" másik nagy kedvencem, inkább olyan mint egy képköltemény, nem is annyira film. A harcjelenetek gyönyörűek, de nem olyan kidolgozottak mint a "Crouching tiger..."-ben. A látvány ott van, de igazából a történetfelvezetés-elmesélés, ami nagyon zseniális.
A "House of flying daggers" egy szerelmi történet, helyenként egy kicsit talán túl érzelgős, de mégis magába húz. A látvány és a kosztumök itt is kiválóak, a harcjelenetek is jók, de nem annyira, mint az előző kettőnél. A történet fordulatai érdekesek és izgalamasak, de az egész film valahogy mégsem tűnik olyan komolynak, mint az előzőek.
A "Curse of the golden flower"-t igazából meg kéne néznem újra évek után, de most jöttem rá, hogy valamiért nincs meg (ejnye-bejnye). Így emlékezetből nem volt rossz, egy kicsit talán túl sok volt a látvány, az arany, a kosztümök talán túl cirádásak néhol, de a történet jó volt, és az akció sem lehetett túl rossz, mert akkor emlékeznék rá. (Vagy pont fordítva? LOL)
Egyébként a "Battle of red cliff" sem lesz rossz remélhetőleg, ha már a legdrágább kínai film, két részes, John Woo rendezésében. Pár hónap múlva jön ki dvd-n, sajnos a mozivetítésről lecsúsztam.
És végül egy Confucius trailer, ami remélhetőleg nem egy akciófilm lesz végül, de a mai világban ki tudja? (Vö: Sherlock Holmes :))

Arról, hogy majdnem, de végül is mégsem

Hogyan is mondjam? Lehetett volna még ebből valami jó is. Akár nagyon jó is. És még mindig lehet, csak nem nekem.
A tavalyi év végén lévő néhány hónapban egy magyar hölgynek segítettem megnyitni egy magyar cukrászdát itt, St. Augustine-ban. Az ötlet úgy elsőre nem tűnt rossznak, és én mindig is támogattam azt, amikor emberek nagy dolgokba vágnak bele. Segítettem hát. Sokat. Végül is én intéztem a nagyját, ismerősöm angoltudása igencsak csekélyke. Telefonálás, utánajárás, helységbérlés, engedélyintézés. Igen, most már tudom, hogy hogyan kell cukrászdát nyitni itt, akár éttermet, akár boltot. Legalábbis nagyjából. Az egyezségünk úgy szólt, hogy segítek neki megnyitni, azután viszont a maga ura, magától kell tudnia elintézni a dolgokat, vagy találjon mást, aki segít.
Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy számítottuk/számította, igencsak nem fogyot úgy a süti, mint kellett volna. Hamar kiderült, hogy ehhez a művelethez az én további támogatásom nélkülözhetetlen. Segítettem még egy kicsit, itt, ott, amott. Aztán felmerült az ötlet, hogy szálljak be én is, mivel pénzem nincs, szellemi tőkével, magyarul: áruljak a boltban, és intézzek mindent, de ezúttal pénzért, mármint, ha van (lenne) profit. Először nem érdekelt a dolog, aztán érdekelt, és egyre inkább megláttam benne valami fantáziát. Aztán a kőkemény valóság beütött, a fizetnivalókat fizetni kell, a gazdaság szar, és nyílt egy másik cukrászda is egy utcával arrébb. Ja, és boltok és éttermek zárnak be egymás után mindenfelé. De még mindig meg lehet csinálni. A kérdés, hogy akarnám-e. Eleinte a munkámat még mindenképp meg kellene tartanom, hogy lakbért és kaját tudjak biztosítani magamnak, munka után bolt estig, aztán pedig dolgozni is kéne azon a fránya forgatókönyvön. Képtelenség. Egy darabig lehetne, de hosszú távon nem. Nem beszélve arról, hogy a bolt nem az álmom, a filmkészítés igen. Még akkor is, ha jó eséllyel nem húz ki az anyagi csávából. Szóval a dilemma nagy volt, de meg kellett hoznom egy komoly döntést. És amúgy is, mint mondják: ha egy ajtó bezárul, egy másik megnyílik. Ebben bízom. Valami más lehetőség is majd csak jön. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. És addig is, legalább tudok írni és írni és írni.
De egyébként, csak hogy kerek-egész legyen a történet, és hogy a lelkiismeretemet is megnyugtassam, fogok készíteni a hölgynek egy üzlet/reklám-tervet, ahogy szerintem kéne csinálni a dolgokat, aztán, amit használ belőle, használ, amit nem, azt nem. Dobok mentőövet és megmutatom, hogy merre kell úszni. Nagyon többet már nem tehetek.
Így van?

Az új évbe indulva

A tavalyi évben egy pár tervezett dolog nem jött össze, és szinte felbőszülten vetem magam az új évbe, a sors-erőket kérve, hogy végre tegyenek valamit az érdekemben. :) Persze történt nem kevés, nem is kicsit jó dolog tavaly (zöld kártya, hazaút, első megjelent novella, új demóalbum), valahogy néhány más tervezett dolog nem jött össze.
Például nem adták ki a regényemet, ami pedig már lassan egy éve le lett szerkesztve, és már vagy fél éve van egy kiadónál. (De az ilyesmi ideig tart, nem szabad türelmetlennek lenni, meg amúgy is mit vártam.)
Nem írtam meg a második regényemet, pedig úgy terveztem, hogy év végére befejezem, de még mindig vagy csak huszonöt oldal van belőle meg. (Azért írtam mást bőven, úgyhogy ezt nem bánom annyira, de azért jó lenne, ha meglenne.)
Nem találtam egy új, jobb munkát, és nem oldódtak meg anyagi gondjaim. (Ezzel sem lehetett sokat tenni, szar nekem. :)
Nem találtam magamnak egy helyes, normális csajszit, pedig most már tényleg komolyan gondolnám, legalábbis azt hiszem. (A magány újra megtalált, pedig azt hittem, hogy jól viselem, de lehet, hogy mégsem olyan jól.)
Szóval ezek az elég nagykaliberű dolgok azért elmaradtak, de lehet, hogy én vagyok telhetetlen.
És mégis mit várok az idei évtől? Nem is tudom. Azért jó lenne, ha ezek közül a legtöbb megoldódna. De bármit is hozhat a jövő, és az is lehet, hogy napokon belül olyan változások történnek, amik mindent megváltoztatnak. Terveim vannak. Álmaim is. Vágyaim.
Mielőtt Amerikába jöttünk, volt egy gondolatunk a két uncsitesómmal. Álmodjunk akkorát, amekkorát csak tudunk, és ha félútig jutunk, az már akkor is jobb, mint ahova jutnánk, ha nem mernénk álmodni.
Én még álmodom. És eszem ágában sincs abbahagyni.
És arra is rájöttem, hogy mit akarok az új esztendőtől.
Mindent, amit csak lehet!
Én meg nem állok.

Inception

Trailer #2.

Javítsunk az általános zsidóképen :)

Esti Ginzburg

Ja, és mindenkinek boldog új évet!

Melyik Nirvana számban volt?

"Most people don't realize
That two large pieces of coral
Painted brown and attached to his skull
With common wood screws
Can make a child look like a deer."

Atlanta

Amerikában minden állam egy külön világ. Legalábbis azok biztosan, amelyekben én jártam. Jellegzetes hangulatuk van, a domborzat, a növényzet más, az emberek mások, néha még a levegő is más. A nagyobb városokkal sincs ez így másképp. Jellegzetesek és a másikkal nehezen összetéveszthetők. Legalábbis a legtöbbjük. Miami csak egy van. Ugyanúgy Los Angeles, San Francisco, New Orleans, Chicago, Seattle és természetesen New York, meg mások is. Atlanta is csak egy van. Egyike azoknak a nagyvárosoknak, ahol a régi és az új keveredik, az "ősi" toronyházak mellett hiper-szuper építészeti csodák meredeznek. Ugyanúgy, a takaros kis "de szívesen élnék valamelyikben" típusú párszintes új házak mellett bizony megtalálhatóak régebbiek is, és olyan épületek is, amiket már le kellene bontani. De ami legjobban megfog Atlantában mai napig, az a felhőkarcolók. Szinte nincs két teljesen egyforma, a megszokott "kockaházak", hanem mindegyik más és más. A hiper-szuper, valóban furcsán megépített épületek mellett és között ott állnak az igencsak hangulatos öregebbek, némelyik akár gazdagíthatná Gotham Cityről alkotott képünket is. Éjjel pedig különböző színekkel vannak megvilágítva. Valahogy az egész belváros nagyon békés és hangulatos, csak hogy megöljem a Gotham-es képet, az ember egyből otthon érzi magát. Valahogy olyan kényelmes hangulata van az egész helynek. Mintha sohasem zajlana ott semmi igazán, nincs meg az igazi nagyvárosi hajsza, kivéve csak az autópályákon. Sajnos ezen házakról nincsenek fotóim, csak egy nyamvadt telefonos kép van, amit a hotel ablakából lőttem el. Ezen kívül pedig egy pár videó felvétel külön posztolva néhány évvel ezelőttről.

Atlanta Aquarium

Aquariumokat látogatni számomra mindig élmény, imádom a tengeri élővilágot nézni, természetesen csak biztonságos távolságból. Az atlantai Aquriumban van a világ legnagyobb belső akváriuma, több ezernyi halfajjal, többek között itt vannak a bálnacápák is, amiknek a kifejlett példánya átlaghosszúságra akkora, mint egy iskolabusz.

Atlanta Coca-Cola Factory

Érdemes azon elgondolkodni, hogy mennyire furcsa is az hogy egy fogyasztási cikk köré milyen kis kultúra kerekedett az évtizedek alatt. Múzeum van hozzá, műtárgyak, ereklyék, külön kis "művészeti" ág is, ja meg a reklámfilmek. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy gáz-e, hogy ez van, vagy sem, de ha nem akarunk nagyon belemenni, akkor tetszik a dolog. Hiába, a popkultúra az popkultúra. Egyébként a kóstolásnál becsületesen végigkóstoltam negyven Coca-Cola terméket, és tényleg valóban majdnem elhánytam magam, a "sugar rush"-tól pedig még órákig remektem.

Az állatkertes felvételt most nem posztolom, mert ahova feltöltöttem, azt otthon nem lehet megnyitni, vagy valami ilyesmi.